A magyar népzenekutatás korán fölfedezte a zenei hangrögzítés jelentőségét. Vikár Béla 1896-tól, Bartók Béla és Kodály Zoltán 1906-tól kezdve alkalmazták népzenegyűjtő munkájukban a fonográfot.
Az első gramofonfelvételek 1914-ben készültek a Magyar Néprajzi Társaság által rendezett felolvasás alkalmával, melyet Bartók Béla tartott a hunyadi román nép zenedialektusáról. A hunyadmegyei Cserbel község román paraszti előadóit Bartók részben a saját költségén hozatta fel Budapestre, felolvasásának tánc- és zenei illusztrációjaként. Énekeiket, duda- és furulyajátékukat a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya vette fel hanglemezre az előadás helyszínén, a Magyar Tudományos Akadémia Kistermében.
Bartókot külföldön szerzett tapasztalatai (1931-ben résztvett a Népszövetség munkájában, 1934-ben a bukaresti fonogramm archívumot látogatta meg) megerősítették abban a meggyőződésében, hogy Magyarországnak is fel kell zárkóznia az új technológiák alkalmazása terén. [1., 2. illusztráció] [Bartha]
A következő gramofonfelvételek 1936-ban készültek a Magyar Rádió stúdiójában. (MAGYAR NÉPZENEI GRAMOFONFELVÉTELEK. Az Országos Magyar Történeti Múzeum Néprajzi Osztályának felvételei a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával, I. sorozat.) A négy, egyenként 50 példányban előállított, 78-as fordulatszámú lemezen somogy- és tolnamegyei énekesek, hangszerjátékosok előadását rögzítették. A munkát Bartók Béla vezette a Néprajzi Múzeum szakembereinek közreműködésével. A lemezekhez - Bartók elképzelése szerint - kísérőfüzet is készült, melyben a felvett dalok szövegei, részletesen lejegyzett kottái, valamint az előadókra vonatkozó adatok, fényképek kaptak helyet. A füzet szerkesztője, Bartha Dénes így határozta meg a vállalkozás célját: "A magyar népzene dallamanyagának az utókor számára tudományos célból, a jelen számára pedig propagatív és pedagógiai célból való megmentése, konzerválása." [Bartha]
A következő esztendőben, Ortutay Gyula szervezőmunkájának köszönhetően, egy nagyobb szabású sorozat felvételei is megindulhattak Bartók, Kodály és Lajtha vezetésével [3., 4. illusztráció]. Ebben az új sorozatban a népzene mellett népmese, szokásanyag és vallásos népénekek is helyet kaptak [Ortutay]. A hangfelvételek során követendő eljárások alapelveiről előzetes megállapodás történt, melyet jegyzőkönyvben rögzítettek [5., 6. illusztráció]. A paraszti énekesek, hangszerjátékosok kiválogatása az I. Világháború után jelentkező új népzenekutató nemzedék tagjainak (Balla Péter, Dincsér Oszkár, Domokos Pál Péter, Manga János, Seemayer Vilmos, Veress Sándor, Volly István) előzetes gyűjtéseire épült. [7. illusztráció] A lemezek hangfelvételeit a Magyar Rádió és a Néprajzi Múzeum készítette, a Pátria cég préselte s adta ki. 1939-ben már bolti forgalomba is kerültek. [8. illusztráció] 1942-ig 107 lemez készült el bemutatva a legfőbb magyar népzenei dialektusterületek jellegzetességeit. [Ortutay] (Ezekben Gr58 és Gr61 közötti számokon a már említett "Akadémiai lemezek" anyaga is helyet kapott.) A vállalkozás egyetlen szépséghibája az volt, hogy a kísérő dokumentáció időzítése egyáltalán nem, szórólapokkal való pótlása pedig csak hiányosan sikerült. [Somfai].
A háború után kialakuló politikai helyzet nem kedvezett a sorozat folytatásának. Erre 1949-től nyílt lehetőség, de ezúttal már csak zárt kört érintő tudományos célból, a Néprajzi Múzeum számára és irányításával. A munkálatokat - az addig elkészült anyag számbavétele után - a Néprajzi Múzeum igazgatójaként Lajtha László szervezte meg. Segítőtársa Rajeczky Benjamin volt, akinek későbbi beszámolója szerint [Sebő] a népzenei felvételek újrakezdését nem kis mértékben serkentette a moldvai és bukovinai áttelepülők jelenléte. Az eredeti, körülményes felvételi technikát (stúdióban helyszíni vágás viaszlemezre, majd erről matricák készítése) forradalmasította a magnetofon megjelenése. 1952-től kezdve a lemezek előzetes magnetofon-felvételekről készültek.
A sorozat 1951-ben a 155. számú lemezig jutott el. A 155. szám feletti lemezeknek azonban csupán mikrobarázdás matricái és a lejegyzésre szánt lakklemez-másolatai készültek el. Lajtha a további kiadások szorgalmazása mellett nagy gondot fordított az elkészült hangfelvételek biztonságos muzeológiai megőrzésére is [9., 10. illusztráció]. Az akkori átideologizált politikai-társadalmi helyzet [11., 12. illusztráció] nem kedvezett az ilyen témájú nagyvonalú kiadványok létrejöttének, s a sorozat folytatódása helyett maga a népzene is eltűnt a hanglemezkiadványok választékából. (Bár Tóth Margit, a gyűjtemény későbbi vezetője a 70-es évek elején a régi felvételek mikrobarázdás matricára való átdolgozását is megkezdte egy egységes, 300 lemezből álló sorozat kiadásának reményében, de akkorra meg már úgy tűnt, hogy technikai szempontból járt el fölötte az idő). [Rajeczky]
Az első népzenét tartalmazó LP 1964-ben jelent meg a Qualiton-nál, a Nemzetközi Népzenei Tanács (IFMC, ma ICTM) magyarországi kongresszusának tiszteletére. Ez a hanglemez (Hungarian Folk Music, LPX 1187) egy újabb nagyméretű (Rajeczky Benjámin által szerkesztett) sorozat előhírnöke volt, amely már az MTA Népzenekutató Csoportjának újabb gyűjtéseiből válogatott. (Hungarian Folk Music-Magyar Népzene 1-2-3. négy lemezt tartalmazó dobozokban, ismertető füzetekkel LPX10095-98; 18001-04; 18050-53, MHV, 1968-82).
Ezek az általános keresztmetszetet nyújtó kiadványok, s a későbbiek is, még bőven merítettek a Pátria lemezek anyagából. (A régi sorozatból eddig 37 teljes 78-as fordulatszámú lemez, 7 és fél oldal, valamint 31 elszórt műsorszám jelent meg már másodlagosan, több lemezen szétosztva: LPX1187, 10095-98, 18001-004, 18045-047, 18050-053, 18058-60, 18092-94, 18112-16, 18124-28)
A legnagyobb összefüggő anyagrészeket tartalmazó korábbi kiadványok:
1. Somfai László: Magyar népzenei hanglemezek Bartók Béla lejegyzéseivel (LPX18058-60). Ebben azok a Pátria-lemezek jelentek meg 1981-ben újra, amelyekhez Bartók annakidején - egy teljes kísérődokumentáció reményében - elkészítette a maga lejegyzéseit. A kiadvány Bartók eredeti elképzelését váltotta valóra a mellékelt kottás dokumentációval. Az alapos tanulmány ismerteti az immár klasszikus jelentőségű felvételezések történetét s beszámol Bartók lejegyzési technikájáról is. [Somfai]
2. Sebő Ferenc: Lajtha László: Széki gyűjtés. (LPX 18092-94). A 70-es évek elején beinduló Táncház-mozgalom - a hangszeres népzene iránti érdeklődés felfokozásával - jelentős mértékben hatott a hanglemezkiadásra. Így kerülhetett sor Lajtha Széki gyűjtésének kiadására, az eredeti elképzelés szerinti partitúra lejegyzések kíséretével. A három hanglemezből álló album Lajtha előgyűjtéseinek fonográf-felvételeiből is válogat. Bár a kiadvány szerkesztőjeként abban reménykedtem, hogy ez az album a Pátria-sorozat anyagrészenkénti kiadásának lehet az előfutára, ez az óhaj nem vált valóra. [Berlász; Sebő]
3. A kiadatlan anyagrészből, mely a Néprajzi Múzeum raktárában jórészt magnetofonszalagokon elzárva hevert, Tari Lujza adott közre egy műsoros kazettára való hangszeres válogatást 1992-ben (Lajtha László népzenegyűjtéséből, balassagyarmati és soproni zenekar, MK 18206). [Tari]
4. A moldvai csángókkal történt 1954-es gyűjtés anyagának nagy része először egy népzenei tankönyv (Sebő Ferenc: Népzenei Olvasókönyv, Budapest 1997.) példatáraként, CD mellékletek formájában, majd a könyvtől függetlenül is forgalomba kerültek (Népzenei példatár 1-2., S-1/1997).
A régi felvételek ilyen nagy számban való megjelenése a modernebb technikával készült felvételek között kétféle okra vezethető vissza. Egyik az lehet, hogy az idő múlásával egyre fogyott a régi stílus jó előadóinak száma. A másik ok, hogy az egykori sorozat eredeti elképzelés szerinti folytatásáról, illetve a megjelent lemezekkel együtt való újrakiadásáról már végképp lemondtak.
A technikai lehetőségek azóta szédületes mértékben megnőttek. A hosszú és körülményesen kezelhető hanglemezsorozat, és az azt kiegészítő teljes dokumentáció ma már egy darab tenyérnyi (DVD-ROM) lemezre ráfér. Célunk természetesen az, hogy az eredeti, bartóki koncepciót váltsuk valóra. Ennek értelmében a hangzó felvételek mellé azok teljes meglévő kéziratos dokumentációját is közöljük (Lejegyzések, gyűjtési adatok, a gyűjtők és az adatközlők adatai, fényképei.)
Ehhez számba kellett venni a meglévő anyagot. Szomorúan tapasztaltuk, hogy a nagy lendülettel megkezdett nagyvonalú akciót minduntalan "történelmi viharok" zavarták meg, s a ránk maradt nagy mennyiségű (ám többszöri költözködéssel, koncepció-váltással sújtott) iratanyag nem teljes. A teljes anyag kottalejegyzése sohasem készült el. A meglévő anyag sorsa is hányatott volt, ezért az iratanyag nagy része különböző intézmények gyűjteményeiben szétszórva található meg. Lajtha eltávolítása után hangszeres lejegyzéseinek nagy része (benne a Népzenei Monográfiák kéziratanyagával) a lakásán maradt, a Néprajzi Múzeumba sohasem került már be. (Szerencse, hogy özvegye megőrizte e támlapokat, Lajtha zeneszerzői hagyatékával együtt, s így a jogutód, Lajtha Ildikó szíves engedélyével ezeket felhasználhattuk). A Néprajzi Múzeum, valamint a Zenetudományi Intézet támogatása lehetővé tette, hogy az elzártan porosodó dokumentáció egyes részei, különféle másolatai legalább virtuálisan egy teljes egésszé állhassanak össze.
A fentiekből nyilvánvaló, hogy egy ilyen nagyszabású gyűjtemény rekonstrukciója nem végezhető el rövid idő alatt. A jelenlegi pályázati rendszerek pedig úgyszólván lehetetlenné teszik egy ilyen volumenű kritikai kiadás megjelenését. Egy 64 éve be nem fejezett munka elvarratlan szálainak összeszedése, tisztázása, a hiányok vég nélküli keresgetése, majd az egész egybeszerkesztése nem néhány hónapos munka. Nem is mertem volna szerkesztőként eleget tenni a megtisztelő felkérésnek, ha nem feküdne már másfél évtizedes munkám ennek az anyagnak a kikutatásában. De ugyanígy voltak ezzel mások is. Sztanó Pál, a Zenetudományi Intézet technikai munkatársa, majd e tisztségben utóda Németh István nagyszámú adatot, szájhagyományos információt gyűjtöttek egybe a gyűjteménnyel kapcsolatosan. A korszerű technikai lehetőségek lehetővé teszik, hogy mindezen ismereteket most már összekapcsoljuk, és maradéktalanul megvalósítsuk elődeink száz év előtti elegáns célkitűzését: a népzenei gyűjtemény mindenki számára való hozzáférhetővé tételét.
A dokumentáció törzsanyaga a Néprajzi Múzeumban található ma is. Itt vannak a hangzó felvételek (gondosan becsomagolt apa- és anyamatricák, kipréselt lemezek, ezek nagy részének magnetofonszalagos másolatai, a meg nem valósult kiadások mikrobarázdás matricái), s a dokumentáció nagy része (a felvételezések jegyzőkönyvei, a szövegkönyvek, a felvételekről készült lejegyzések támlapjai, s az utólag kinyomtatott kottás mellékletek néhány tucat sorozata, stb.). A Lajtha lakásán megőrzött anyagrész Lajtha Ildikó kívánságára a Hagyományok Házába került.
A felvételek rekonstrukcója, megtisztítása a különféle lemezkiadványokba válogatáskor Sztanó Pál feladata volt, aki ezt a munkát a Zenetudományi Intézetben végezte. Ott folyt a hangfelvételek lejegyzéseinek (támlapjainak) tudományos feldolgozása, rendezése is. Ezért oda is sok dokumentum került át, másolatok és újabb írásos anyagok formájában, fontos újabb nyilvántartások keletkeztek. [Rajeczky]
A Magyar Rádió birtokába is jutott ebből a lemezsorozatból - még az eredeti együttműködési megállapodás szerint - így a későbbiekben ezekből különféle műsorok, visszaemlékezések, tehát újabb dokumentumok keletkeztek (Gábri György). Lajtha késői, dunántúli gyűjtéseinek egy része pedig rádiós kocsi közreműködésével készült. Jelen munkánkat is a Magyar Rádióban létrejött hangrekonstrukciós műhely segítette a lemezek, illetve a különféle matricák szakszerű átjátszásával (Molnár Tibor).
Jelen kiadványunk a PATRIA-sorozat teljes hangzó anyaga (az 1936-63 között rögzített valamennyi világi népzene, és vallásos népének) mellett elsőként adja közre az Ortutay Gyula által felvett 20 népmesét, Németh István és Molnár Tibor jóvoltából. (Mivel megdöbbentő módon sem a Rádióban, sem a Néprajzi Múzeumban, sem a Zenetudományi Intézetben nem találtunk teljes kipréselt lemezsorozatot, az utolsó tartalékhoz, a Lajtha által előrelátóan elkészített "túlélő csomaghoz": a bezsírozva elrakott matricákhoz kellett nyúlni.) Ezek írott változatául - a rendelkezésünkre álló idő szűkössége miatt - csak a már megjelent publikációk szövegét tudtuk párosítani. Ezeknek is egy része szövegváltozat, a mese korábban rögzített variánsa, tehát nem minden esetben egyezik szó szerint a hangzó formával.
A dokumentumok átvizsgálásakor kiderült, hogy nagyon sok kutatni való van még, ha a teljességre törekednénk. Pótolni kellene a hiányzó lejegyzéseket, nagy mennyiségű jegyzetanyag veszett el talán örökre, a meglévők nagy része is feltárásra, megfejtésre vár... Egyszóval, ha teljes megoldást szeretnénk, akkor ezt a meglévő anyag közreadására kínálkozó lehetőséget el kellene halasztani. Ezért úgy döntöttünk, hogy most azt publikáljuk, amit eddig megtaláltunk. Így is több évtized mulasztását pótoljuk. Egy hiányos, ám közreadott gyűjtemény még mindig többet ér, mint egy teljesen elfelejtett egész, amely fölött lassan az enyészet veszi át a hatalmat. Közreadásunk tehát további kutatások ösztönzője kíván lenni.
A hangfelvételek szövegkönyveinek vizsgálatakor az derült ki, hogy ezek általában a hangfelvételek megkezdése előtt készültek. A felvétel során aztán az énekes - a hagyomány szokásai szerint - kreatív változatokat énekelt a lemezre. Készültek biztonsági másolatok, illetve biztonsági okokból megismételt felvételek is. Feladatunk az volt, hogy a leírt és a felvételen hallható szövegek megfeleljenek egymásnak. Ezért ezeket az előzetes szöveglejegyzéseket - a teljes anyag végighallgatásával - a hangzó változathoz igazítottam. A zenetudomány szakemberei számára természetesen értékes adalékok ezek a szövegvariációk is, de a jelen kiadást talán már túlságosan megterhelnék. Ugyanilyen megfontolásból maradtak el az előgyűjtések fonográf-felvételei is.
A kottás lejegyzések nagy része a Néprajzi Múzeum támlapjairól származik. Az innen hiányzó, illetve ide soha be nem került támlapok képét a Hagyományok Háza archívumában lévő Lajtha-hagyatékból pótoltuk. Ahol több lejegyzési variáns maradt fenn, kultúratörténeti meggondolásokból minden variációt közöltünk. (Így a tisztázatok mellett Bartók vázlatos lejegyzéseit is.) Nyomtatott publikációk kottaképeit nem vettük át, ahol lehetett, mindenütt az eredeti kéziratok képét közöltük. Nem tudtuk bedolgozni a késői dunántúli gyűjtések - Dunántúli táncok és dallamok II-III. címen közölni szánt kötetek - publikálatlan jegyzeteit sem, mivel azok sajtó alá rendezése kitöltötte volna a rendelkezésünkre álló teljes időt. Reméljük, hogy egy későbbi bővített kiadás mindezt könnyedén pótolja majd.
A felvételek gyűjtőiként az előgyűjtéseket végzők neveit adtuk meg, s nem a hanglemezfelvételeket felügyelő tekintélyekét (Bartók, Kodály és Lajtha), akik a már eléjük tárt repertoárból választottak. A legfontosabb feltáró terepmunkát az előgyűjtők végezték, s ezért még akkor is övék az érdem, ha a lemezfelvételnél esetleg nem voltak jelen.
A hangfelvételek történetéről készült legfontosabb beszámolókat, tanulmányokat teljes terjedelmükben közöltük. E kiadás munkatársai azt reméljük, hogy munkánk nyomán egy fekete folt eltűnik a magyar folklórkutatás területéről, és ezek a pótolhatatlan értékű felvételek eleven hangzó élményként - ha némileg megkésve is - de elfoglalják méltó helyüket a magyar kultúrában, s a következő generációk éppoly meghatározó élményeket nyernek belőle, mint a mienk.
Mikor az itt közölt magnós beszélgetést [Rajeczky] vettem föl Rajeczky Béni bácsival, egyszer csak váratlanul megszakította az elbeszélést, és azt mondta: "Ez az, csak hadd ragadjanak így szépen, közvetlenül ezek a dolgok. Aztán majd később te adod tovább másoknak! Ez így lesz, ez így lesz!" Boldog vagyok, hogy alkalmam nyílt szeretett Tanárom felszólításának eleget tenni. Valamennyiünket, akik ebben a munkában részt vettünk, az a kívánság hajtott, hogy méltó láncszemek lehessünk abban a nemes folyamatban, mely az eljövendő nemzedékeknek továbbadja az elődök éltető örökségét.
Budapest, 2010. december 6.