Patria

Lajtha, mikor 1945 vége felé átvette a Néprajzi Múzeum igazgatását, emlékezett rám és Járdányi Palival üzent, hogy nem tudnék-e neki segíteni valahogyan. A Néprajzi Múzeum anyaga ugyanis össze volt még csomagolva. A legkényesebb dolgok, már eppen például a fonográf hengerek és a hanglemezek matricái, meg a lemezek maguk is lent voltak a Nemzeti Múzeum pincéjében. Onnan kellett átszállítani az egész anyagot ki, a Könyves Kálmán körútra, a Néprajzi Múzeumba. Ott aztán mindent kicsomagolni, s végignézni, hogy mi történt vele, megállapítani, hogy mi sérült, mi hiányzik, minek van valami baja, mi mire szorul?

Hát kiderült, hogy le kell tisztítani az egész hengeranyagot, mert az odalent azért penészedett nagyon erősen, utána ugyanígy óvatosan meg kell tisztítani a teljes lemez- és matrica-anyagot. Olajat szereztünk, törlőrongyokat és négyezer darab hengert szépen végignéztünk. Ezt csináltuk Lajthával kettesben majdnem egy esztendeig. Rengeteg sok repedt, meg törött volt köztük, még a régi időkből is. Már a leltárkönyvben jó csomónál be volt írva, hogy repedt, sérült és hasonló. Amint hogy a lehallgatástól is jó nagy része alaposan megviselődött... De tény az, hogy mégis csak olyan állapotba hoztuk az egészet, hogy az föltehető volt már a masinára, és lehetett a lejegyzésekkel is foglalkozni.

Ekkor derült ki, hogy annak a fonográfhenger-anyagnak egy óriási nagy százaléka még nem volt lejegyezve. A háromezeres numerától fölfelé már lyukas volt, és aztán a négyezres körül bizony aránylag nagy hiányok voltak. El kellett tervezni, hogy mi kerül majd aztán lejegyzésre. Mikor aztán evvel készen voltunk, Lajtha lemezjátszó után nézett, s a minisztérium segítségével sikerült is neki szereznie. No persze hát ahhoz például tű nem volt, ezért én a Mátrában csináltam a gramafontűket, galagonyatövisből. Rendesen! Az nagyon, nagyon fínom, de igen kemény és nagyon jól föl lehetett használni. Ez nem rontotta a lemezt annyira, csak hát nagyon gyorsan kopott persze. Nem kell csodálkozni rajta, évek múlva a kolozsvári intézet kérdezte tőlem, hogy hogyan is kell csinálni azokat a galagonyatöviseket, mert nekik akkor még mindig szükségük volt rá, szegényeknek. Hát mindent meg kellett próbálni, mert úgyszólván semmi se volt az ég világon. (Nagyon gyenge kis költségvetésünk volt ottan az elején, egyelőre csak annyi, amit Keresztúryéktól, meg Ortutaytól ki lehetett az embernek valahogyan vasalni...).

Aztán szépen nekiláttunk a hanglemezek feldolgozásának is. Az elején tisztán csak arról volt szó, hogy ezeket le kellett jegyezni, miután az elsőknek akkorába a lejegyzését megcsinálta még Bartók, meg Kodály az akadémiai füzetnél (MNG), aztán utána Bartók a sorozatnak az elejéről körülbelül a 40-es számokig (PATRIA). Láttuk, hogy folytatni kell ezeket a dolgokat. Miután a duda-lejegyzéseken, meg a gazdagon díszített vokális dolgoknál is látta az ember, hogy mennyire pontosan és részletesen le lehet őket jegyezni, szinte már adódott a kötelesség, hogy a zenekari fölvételeket is hasonló módon dolgozzuk föl.

A nyerslejegyzést mindig én csináltam. Ezután ültünk neki aztán egy-egy darabkának közösen. Eléggé nehéz volt ott az az egész környezet mindenestől, mert a Könyves Kálmán körútra nyíltak az ablakok. Ezek tavasztól kezdve véges-végig nyitva voltak s szólt is nekünk a szemközt lévő parkból mindenféle vurstlizene párhuzamosan. Eléggé "polifón" munka folyt, ha azonkívül még egy fonográfon is dolgoztak a terem másik sarkában. Amikor a zenekari felvételek aprómunkájára került a sor, akkor azért igyekeztünk egészen magunkra maradni valahogy, mert azoknak a lemezeknek az értékelése akusztikailag eléggé nehéz volt, mivel a lemezfölvételek alsó frekvenciája nem volt annyira erős, illetőleg annyira tiszta és megbízható.

Az összes szólamok finom ritmusa egyelőre elhanyagolódott, mondván, hogy azt közösbe' szépen kidolgozgatjuk, kikopogtatjuk és hallgatjuk. De az átlagritmusokat, a nagy ritmus-szakaszokat úgy kellett azért az embernek a nyerslejegyzésbe tenni, hogy a cifrázatoknak a helye az már meg legyen szépen adva: ide ez a cifrázat kerül be, oda a másik, illetve csak a nagy támpontjaiban voltak megadva, hogy itt körülbelül ilyen és ilyen cifrázó hangok jönnek. Amelyik túlságosan apró munka volt és ilyen aprólékos valami, azzal az ember nem sokat kínlódott a nyerslejegyzésnél azért, hogy az egésznél a nagyritmika, az építkezésmód, a szakaszok nagyjából meg legyenek adva, hogy azon belül azután a részletkidolgozásnak legyen helye. És azt persze az ember külön jelezte, hogy itt ez nem hallatszik elég jól, ott az nem hallatszik elég jól és így tovább. Amikor így megvolt nagyjában az egész váz, akkor nekiláttunk közösbe': "nézzük: na, ez stimmel, na ide ez körülbelül így jönne".

Először mindig az ütembeosztásokról volt szó, és a kiséretnél arról a bizonyos fix ritmusról, annak a stimmelése a súlypontokon hogyan találkozott, és akkor azon belül hogyan lehetett azt kiaprózni, kiszámolni, hogy ebből alapjában véve milyen ritmus jött azután ki. És akkor azután szólamonként. Először mindég a fölső szólam jött, a prímás szólama, amelyik aztán persze ahol az énekkel ütközött, illetőleg együtt ment, hát ott aztán külön kihallgatni, hogy ez most ide tartozik, az most oda tartozik, ez most evvel pontosan itt vág ez a hang az énekesnek avval a hangjával, előbb jön-e, késöbb jön-e, hogy lehet kiszámolni.

Azért volt könnyebb kettőnek csinálni, mert az ember kontrázhatott saját magának. Egyedül mindig az derül ki, hogy most például így hallom, de másnap, amikor előveszem, másképpen hallom a dolgot. Ilyenkor bizony nagyon jó volt harmadik, negyedik, meg ötödik alkalommal, nem egyedül, hanem kettesben nézni és azt mondani, hogy inkább alkudjunk meg abban hogy hát így vesszük a dolgot, mert máskülönben úgy látszik, hogy nem jön ki... Veszekedtünk is néha alaposan, hogy tényleg mi hangzik. Mert Lajtha nagyon sokszor volt úgy, hogy szívesen odahallott valamit, amire ő úgy gondolta, hogy ez körülbelül stimmelni fog. (Végeredményben gyakorlata is volt, hát hallott ő eleget ebből az anyagból). Én meg viszont, aki így részletesen ezeket az anyagokat odáig nem hallottam, nagyon szigorúan ragaszkodtam ahhoz, hogy: "ennyit hallok és többet nem!" És hát mondjuk a vokális énekeseknél is nagyon sokszor volt úgy, hogy a lejegyzéseink különböztek. Ő szívesebben vállalta a rizikót, én meg a maradi-párti voltam egyelőre és aztán mondtam, hogy inkább kevesebbet, de az biztos legyen.

Ahogy a negyvenes éveknek a vége felé közeledtünk, akkor már jöttek a tervek a Népzene Tárára vonatkozólag is. Amikor ezek a lejegyzések folytak, azok már mindig tekintettel voltak a Népzenekutató Csoportnak az igényeire. Megállapodás történt, hogy nálunk minden egyes lejegyzés – főként az énekes anyag – átkerül őhozzájuk is egy példányban. Náluk folyt azután a támlapoknak a rendszerezése, rendbehozása, a hiányok megállapítása.

A konzerválás szempontjából még mainapság is a fémmatrica az egyetlen egy megbízható valami. Az egyetlen egy. Különösen az a háromszoros formátum (pozitív, negatív, prés), ahogy azt Lajtha eltervezte, és ahogy ő azt ezekkel a lemezekkel keresztül tudta vinni. Ez jó módszernek bizonyult. És jó, hogy így történt, mert hát azokat a felvételeket már sehonnan az égvilágon nem tudnánk ilyen jó előadásban biztosítani még egyszer, mint ahogy az akkoriak csinálták. A háborút is túlélte, úgyszólván semmiféle baja nem történt a pincézés alatt. Még biztosításképen parafinoztuk is az egészet mindenestől. Elpusztulni csak az a néhány darab pusztult el, amelyet biztosítéknak valahová a Mátrába rekkentettek el – Lajtha mesélte – hogy baja ne történjék. De a többi, amelyik itt volt, az nagyon szépen tartotta magát. És hát hallom, Sztanó Palinak is az a véleménye, hogy mainapság is legjobb arról fémmatricát csináltatni, amit tartósan biztosítani akarunk. Mert bizony nem tudhatja az ember, hogy mi történik majd valamikor avval a szalaggal, vagy ezekkel az újabb adathordozókkal.

Az 1946-os időtől kezdve azután, ahogy már egy kicsikét rendberakódtunk, lassanként lehetett menni gyűjteni is. Bár Lajtha sok mindent csinált egyszerre ezekkel a népzenei munkákkal párhuzamosan. Komponálgatott is aránylag elég sokat (elvállaltam neki partitúra átnézést is, pár korrektúrát, meg hasonlót), s a 48-as időkben sokat járt külfőldre, Franciaországba, Angliába. Akkorában zenésítette meg Eliotnak a "Gyilkosság a katedrálisban" c. filmjét, s úgy tudom, hogy neki ott avval nagy sikere volt. Aztán közben komponálta Le Duc-ék a számára Madariágának egy szövegére "A kék kalap" című vígoperát, aminek egy-egy részletét hallottam is, mikor Pásztón jártak lent, és Rózsika énekelt egy-egy számot belőle. Úgy, hogy rám volt hagyva nagyon sokszor aztán a Népzenei Osztály, mert amíg ő kint volt külföldön nagyjában énnekem kellett rendbetartani mindent, amennyire lehetett.

1949 volt körülbelül az első esztendő, amikorra már Domokos Pál Péter az áttelepült csángókat szépen rendbe rakta. Összeszedte az énekeseket, meghallgatta az asszonyokat és kijelölte, hogy mit érdemes tőlük fölvenni. 1949-ben voltunk mi először azt hiszem Szárászon. Az első fölvételeket Kertész Gyula csinálta még drótos magnetofonnal. De utána, amikor mi a szomszédos községekbe átnéztünk, ott már Péter nélkül is folyt a gyűjtés. Mekényesen, Simon Ferenc Józsefnénál, meg azután az öreg Annánál [Jakab Istvánné] meg a többieknél, mink Lajthával, Tóth Margittal voltunk ott és hármasban dolgoztunk a fölvételeken akkor. És amikor ezeket a fölvételeket ottan megcsináltuk sorjába, akkor utána, 1952-ben hoztuk föl őket először lemezfölvételekre, amelyeknél már aztán Péter hol ott volt, hol nem volt ott.

Attól kezdve, ahogy a csángókkal foglalkoztunk, már Lajtha is jobban belekapcsolódott magába a gyűjtésbe. Őt érdekelte ez az anyag természetesen nagyon és belevetette magát nagy svunggal, nem nagyon sokat törődve avval, hogy az eredeti gyűjtést ki végezte. Egyszerűen úgy vette, hogy a lemezfölvétel az egy egészen külön anyag. Pontosan úgyanúgy, mint akkorába 1937-ben, vagy 38-ban ezeknél a Pátria-fölvételeknél. Ők akkor egyszerüen elrendezték az egész lemezfölvételt Bartókkal, meg Kodállyal együtt, és nem törődtek avval, hogy mostan Veress Sándor, vagy pedig a Balla Péter, vagy valamelyik, aki még az eredeti gyűjtést csinálta, ott van-e. Hanem egyszerüen azt mondták, az akkor ennek a dolga.

1949-től kezdve, ahogy a csángókkal kezdtünk egy kicsit foglalkozni és aztán láttuk, hogy mennyi anyag van (Domokos Péternek meg már amúgy is volt kötete a csángók anyagából), így jött a gondolat, hogy abból bizony érdemes volna publikációt csinálni. Lajtha úgy gondolta el, hogy az ő saját első alapgyűjtéseiből legyen az ő kötetsora, a csángó anyagból meg csináljak én könyvet. Ezt én aztán nem vállaltam magamra, hanem azt mondtam, mivel Domokos hozta az énekeseket, ő törődött velük, hát világos dolog, hogy az inkább kettőnknek a munkája legyen és akkor aztán megcsináltuk szépen kettesben.

1952 után volt már reális kötetterv. Akkor már nem a helyszínen, hanem idebent a Népművelési Intézetben folyt azután a fölvétel és hát akkor már az egész egy kicsikét nagyobb volumennel is ment. Lajtha aztán persze arra gondolt, hogy akkor jó, ez a csángó anyag, ez fejlődjék tovább így, ő meg inkább különféle zenekari együttesekkel kezdett foglalkozni. Az első ilyen felvételek Balassagyarmaton készültek a "Rekedték"-kel.

Közben, amíg mi ezeket a dolgokat csináltuk, őt az igazgatóságból elküldték máról holnapra... (Mivel külföldi munkái miatt keveset volt itthon, tehát még azt is lehetett mondani, hogy hát nem tud törődni eleget az intézménnyel, mert őneki más, egyéni dolgai is vannak. Ezeket aztán szépen fölhasználták és azt mondták, hogy hát csak hadd menjen. Szépen kiengedték mindenünnen és ott állt egy nyugdíj, megélhetés nélkül. Hirtelen valahogy borzasztóan nem "gráta perszóna" lett. És ugyanakkor meg viszont, ugye, a Kossuth díjat (amit aztán szétosztott a barátai közt) azért mégis megkapta. Ami annyit jelentett, hogy minisztériumban jóakarói mindenféleképpen ott voltak. Akkor nyúlt azután a hóna alá Ujfalussy avval, hogy gyűjtésekre kapott pénzt időről-időre, ő maga pedig szervezett magának akkor egy gyűjtő csoportot.)

Amikor Balassa Iván lett az igazgató, ő mindenáron a teljes anyagot akarta dokumentáltatni. Úgy, hogy minden egyes lejegyzésről másolat készüljön és aztán a másolattal be legyen biztosítva. És akkor azokat a támlapokat kellett ragasztgatni vég nélkül fölfelé a kartonokra, holott millió ilyesféle munka volt közbe, amelyiknél viszont tényleg úgy volt, hogy Lajtha 1955-re körülbelül már evvel az anyaggal semmit se foglalkozott. Semmit se. Mi akkor, ahogy 1946 táján elkezdtük, úgy körülbelül 1954- ig, 1955-ig ezzel ahogy elszórakoztunk, utána megalkudtunk, hogy az ő része lesz ez a három kötet, én meg szerkesszem meg a csángó kiadványt. Ahogy mi a csángó fölvételeket a Népművelési Intézetben befejeztük, attól kezdve én már azután az ő gyűjtéseiben tovább nem is vettem részt. Ki-ki csinálta a saját magáét. Én 1956-57- ben kihoztam a melodiariumot és akkor volt a siratógyűjtés is, a Bodrogköz-vidéki gyűjtés, ami nekem nagyon jól jött, mert Balassa Iván odakerült Sárospatakra igazgatónak, és azt a vidéket ővele nagyon jól végig tudtuk járni.

A néprajzi múzeumi munkában utánam Vargyas Lajos rendezte el szépen az osztályvezetési teendőket. Lajtha akkor már be se járt oda tulajdonképpen. Ő akkor már a Tóth Margitékat szervezte be magának külön gyüjtő társaságnak és ezzel gyűjtő csoportjával dolgozott, szépen folyamatosan. Megindult a Sopron-megyei kötet és a többiek előkészítése. Ő mindég úgy volt, hogy egy-egy ilyen alkalmi munka ráugrasztotta valamire, akkor a feje tetejéig benne volt, s mással már abszolúte nem törődött semmit. És ez így volt ezzel a dologgal is. Én ezeknek a zenekari partitúráknak a letisztázásában már nem vettem részt. Ő szépen a végsőt leírta és utána már adta a leírni valókat az öreg Virág bácsinak, meg Móczárnak. De ott például én nem is emlékszem, hogy azokból bekerült volna egy írott példány egyáltalán a múzeumba. Nem került be. Mert ő azt az egész anyagot mindenestűl tartotta magánál, vitte be szépen a kottamásolókhoz, és akkor aztán ott is maradt a lakásán.

Mi a lejegyzés közben nagyon jól élveztük ezt a zenét mindenestől. Hallotta az ember, hogy egész különlegesen szól. Lajtha törte a fejét persze, hogy a Kozákék meg a többi népi zenekar számára hogyan lehessen földolgozni egy-egy ilyen témát. És mikor feldolgozta és a zenekarral lejátszatta ezeket, akkor látszott rajta, hogy hát igen, az eredménytől függetlenül, az ő fülében teljességgel az van bent, amit ő gyűjtött. (Nagyjában az a folyamat ami manapság is ezeknek a kis zenekaroknak a problémája, hogy tudnak-e utánozni egy ilyen hangzást a saját maguk technikai adottságaival).

Tény az, hogy ezek után a kísérletek után barátkozott ő össze Tendliékkel, akik Sopronban muzsikáltak akkorában, a Pannóniában. És aztán azok hoztak egy nagy csomó dunántúli táncfélét, ami benne volt a műsorukban. Aztán jöttek a többi dunántúli zenekarok is, ahol már viszont a Sárosi Bálint volt ővele, ő csinálta meg neki a nyers lejegyzéseket az illető prímásoknak a játékáról, s szedte össze azután ezt az anyagot is. Ebben a periódusban én már akkor aztán nem jártam ővele.

Az öreg Tendl nagyon szépen cimbalmozott és nagyon friss fejű ember volt. A két fia, akik közben már az Akadémián tanultak, szépen engedelmesen alkalmazkodtak az öreghöz. Az arrangemant általában abból állt, hogy az öreg megbeszélte velük, hogy "csináljuk így, csináljuk úgy". Olyan nem volt, hogy Lajtha azt mondta volna: "mostan játszátok így!" Legfeljebb állást foglalt, hogy "ez most itten szebben szólna, ha...", főleg tempó, ritmus vagy előadásmód szempontjából. Inkább hagyta, hogy azok egymás között tanácskozzanak és akkor ő legfeljebb a többféle felkínált próbálkozás egyikét szentesítette, helybenhagyta.

Bár igaz, hogy az a cigány sürgősen megszagolja, hogy az úr mit szeretne, és akkor igyekszik saját maga alkalmazkodni és azután néha túlteljesít. Amikor "frígezni" kellett, vagy pedig egy kicsit "pentatonozni", az öreg Tendl ezt sürgősen megtanulta és azután nagyon, nagyon szívesen alkalmazta hol itt, hol ott. Egy alkalommal, amikor már idebent voltak a fölvételek a Népművelési Intézetben és Kodály is ott volt a fölvételeknél, egy irgalmatlanul pentaton darabot játszottak, a triójával. Csak húzzák, húzzák, Lajtha meg úgy félig meddig húzódozva azt mondja a Kodálynak: "Hát mit szól hozzá?" Az öreg Kodály dühös volt egészen. Azt mondja: "Nem játszanak a cigányok pentatont! " Nem fogadta el. De nagyon mérges volt.

Ezért aztán ezeket kellő kritikával kell hallgatni, mert az egész biztos, hogy nem egyszerűen egy hagyománynak a közléséről van ott szó, hanem az öreg Tendlnek a saját magán-alkalmazkodásáról.

Ugyanakkor meg viszont előtte, amikor Balassagyarmaton voltunk és a Rekedt bandájával (ez a Rekedt egy friss és a zenekart jól összefogó prímás volt) verbunkosokat, meg hasonló dolgokat próbáltunk fölvenni az történt, hogy megkérdezte őket Lajtha, hogy nincs-e valami régi kottájuk? A nagybőgős azt mondta, hogy neki van. És erre szépen behozott a legközelebbi alkalomra egy múlt század harmincas éveiből való kottát, valamilyen főúr féle, dilettáns muzsikus kiadványát. Kodály nagyon érdeklődött a dolog iránt és a végén meg is vette ezt a kottát a bőgőstül. (A bőgős el is küldte neki: "Kodály elvtársnak" a kottát). Lajtha egyszerűen odaadta ezt az anyagot Rekedtéknek, mondván, hogy ezt tanuljátok meg. Nézzétek meg, hogy melyiket tudjátok és így... Most persze nekem sejtelmem sincs, hogy melyik darab az, amit végül is feldolgoztak belőle és megtanulták. Egész biztos, hogy nem úgy játszották, mint ahogy abban a kottában volt, abbul ők valamit produkáltak. Ennek a fölvétele megvan odabent egész biztos, mert hisz ennek a zenekarnak a darabjait fölvettük később a lemezsorozatba. És tény az, hogy ezt a fölvételt még Kodály se kontrázta meg, hogy ne legyen benne. Az ott van, pedig abszolut biztosan nem autentikus, úgynevezett népzenei darab, szó sincs róla, hanem egyszerűen annak a múlt századi kiadványnak cigányok által átolvasott és átértelmezett és utána leadott formája.

Lajtha ilyesmikkel mindig nagyon szivesen kísérletezett. Hogyha ő megmozgatja egy kicsikét azt a cigányt valamilyenfajta irányba, az ugyan mit csinál ezekből a dolgokból? És aztán nem félt attól, hogy azután nyugodtan bekerül a jegyőkönyvbe, mint XY-nak a darabja, amit a cigányzenekar hát még tudott, és aztán játszott. Mert az már nincsen benne a jegyzőkönyvben, hogy "előkerestük azt a kottát és odaadtuk neki, hogy tanulja meg". És azonkívül még csak nem is ellenőríztük alapjában véve, hogy hát ügyesen csinálja-e, vagy nem ügyesen csinálta. Fölvettük úgy ahogy volt. És érdekes, mondom, hogy ott Kodálynak sem volt semmiféle külön lelkiismeretfurdalása.