Patria

NÉPMESE, NÉPDAL – NÉPRAJZI HANGLEMEZ

Éppen két esztendeje annak, hogy Somogy megyei feketébe öltözött gazdák és asszonyok énekeit hanglemezekre vette a Rádió. Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajtha László vezetésével négy hanglemezre 26 énekelt és 2 hosszú furulyán előadott dallam került, egyik szebb, mint a másik. Erről a négy hanglemezről annak idején részletes ismertetés jelent meg a Magyar Szemlében.(Bartha Dénes: Magyar népzene gramofonlemezeken, Magyar Szemle, 1937. 2.) Mint a világháború előtti kezdemény, ez a népzenei hanglemezfelvételezés is megakadt részint anyagi megalapozatlansága, részint bizonyos fokú szervezetlensége miatt is. Holott magyarságunk önérvényű értékei közé tartozik minden bizonnyal népi kultúránk is s ennek a népi kultúrának minél maradandóbb s minél hívebb megőrzése legjelentősebb tudományos és nemzeti feladataink egyike. Ezeket a szempontokat a Magyar Rádió minden vonatkozásában átlátta és Kozma Miklós elnökigazgató elhatározásából a Rádió több évre szóló munkaterv elkészítésével bízott meg e területen s megadta arra is a lehetőséget, hogy a munkához nyomban hozzá is kezdhessünk. Ez a munka már másfél éve folyik s az 1938. esztendőre tervbe vett feladatainkat meg is valósítottuk. Munkánkról az elmúlt hónapokban egyre-másra jelentek meg cikkek, szinte a legutóbbi napokig, de az ezekben közölt számadatok önkénye és zűrzavara is indokolttá tehetné, hogy erről az olyannyira fontos munkáról hiteles beszámolót nyújtsak. E mellett a hiteles adatokat tartalmazó beszámolás mellett azonban minden bizonnyal önmagában is értelme van ezt a néprajzi gyűjtőmunkát ismertetni, mert eredményei és további célkitűzései hivalkodás nélkül is érdemessé teszik erre.

Mielőtt munkánk eredményeit, további terveinket s a felvételezés szerkezetét ismertetném, nem lesz hiábavaló röviden végigtekinteni néprajzi gyűjtőmunkánk történeti előzményein. Erre a futó áttekintésre nemcsak azért van szükség, hogy helyes perspektívába állíthassuk be munkánkat, hanem azért is, mert maga ez a történeti vázlat megfelel felvetődött ellenvetésekre. A felvételek kezdetén sokan kérdezték ugyanis: nem elegendő változatot közöltek már a népköltési gyűjtemények, folyóiratok? Hiszen még ezeket a gyűjteményeket is alig lapozhatjuk bizonyos bosszankodás nélkül, mondták, mert ezek is tele vannak ismétlésekkel: egy mesét, egy dallamot a legkülönbözőbb, de végül is alig eltérő változatokban közölgették egyre- másra a gyűjtők. Mi értelme van most ugyane szövegeket, dallamokat költséges eljárással hanglemezen is megörökíteni? Ráadásul azok a paraszti énekesek nem is tudnak „művészien” énekelni, nincs jó hangjuk s hosszú, tekergős meséik megörökítésére tán nincs is elegendő lemez. Mindezekre a felszínes érvekre az alábbiak válaszolnak.

A néprajztudománynak kezdettől fogva két alapfeladata volt: a minél tökéletesebb gyűjtés és a lehető legigazabb magyarázat. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a néprajzi hanglemezekről szólva csak az úgynevezett szellemi néprajzról, a folklore-ról beszélek.) A két munka, gyűjtés és magyarázat, szorosabb összefüggésben van itt egymással mint más tudománynál; minél jobb és teljesebb a gyűjtött néprajzi anyag, annál tisztább és igazabb lehet a magyarázat; valójában a sértetlen és teljes anyag engedi meg a népi kultúra jelenségeinek magyarázatát. Erre pedig jó sokáig nem volt mód. Amíg ugyanis a többi tudományok eléggé kényelmes helyzetben vannak a gyűjtést illetően (hiszen pl. az irodalomtörténetnek a könyvnyomtatás után lényegesen megkönnyebbedett a helyzete), addig a folklore munkásainak a mai napig sem kisebbedtek a gondjai. Jól tudjuk, hogy a paraszti kultúra szép hagyományai, balladák, mesék, népdalok, szokások az állandó változásnak, alakulásnak kitett szájhagyományozás és gyakorlat útján terjednek tova és öröklődnek századokról századokra. Természetesen ennek a szájhagyományozásnak, gyakorlatnak is megvannak a maga belső törvényei (a „nagy emlékezet”!) s ezek a törvények őrködtek a fölött, hogy a hagyomány épsége lehetőleg ne csorbíttassék. Ez azonban még önmagában nem tette könnyűvé a hűséges gyűjtés munkáját. Az európai s a magyar népköltési gyűjtemények története épp azt a szakadatlan erőfeszítést mutatja, amely az első hézagos, bizonytalan, majd az átjavított, stilizált gyűjteményektől a pozitív hűségre, az egyszeri, szinte megragadhatatlan vonásokat is tükröző gyűjtésre vezetett.

Ha most nem gondolunk egyes szórványokra, a pár helyen megőrződött, véletlenül fennmaradt népi hagyományra, mesenyomra, daltöredékre a magyar múlt régibb századaiból, a magyar népköltési gyűjtés első tudatosabb jeleivel a XVIII. század végén találkozunk Révainak, a nagy nyelvésznek, Ráth Istvánnak a buzdításai ebből a századból valók s ebből a századból valók Faludi, Csokonai, Pálóczi Horváth s Dugonics András gyűjtögetései is. Természetesen még távolról sem a tudomány szigorú igényeivel. Ezek gyűjtögetések, mint ezt Horváth János kitűnően elemezte, még nem tudják kellő szigorral elválasztani a népi alkotásokat, népi hagyományokat a maguk irodalmi törekvéseitől, sokszor csak ürügy, formai alkalom vezetik jegyzőirónjukat. Ugyanez a hiba jellemzi még a XIX. század hatvanas éveiig nagy gyűjteményeinket, Erdélyi Jánosét, részben Krizáét is és a sok apróbb-nagyobb publikációt. Kriza ugyan már külön rovatban, ha ugyanegy kötetben is, de elkülönítve közli az íróktól való népies dalokat és az eredeti népdalokat. A gyűjtői tudatosság kezdetleges mivoltát kedvesen példázza első népmese-gyűjteményünk keletkezése; Solymossy Sándor eleveníti fel egyik kitűnő összefoglalásában. Gaál György Bécsben föllelkesedik a külföldi példákon, s maga is meséket akar gyűjteni. Minthogy ez a szándék Bécsben kissé nehezen vehető ki, úgy segített magán, hogy megkérte ottani óbester ismerősét, aki a Bécsben állomásozó kun huszárok parancsnoka, hogy a legényeivel írassa össze a meséket, mind amit tudnak. Az óbester azután napiparancsba is adta huszárjainak a meseírást. A katonás parancs következtében, amint a Tudományos Akadémia kézirattárában látható is, nem egy mese így kezdődött: „Vitéz Óbester úrnak Kovács János közhuszár alázatosan jelenti, hogy hol volt, hol nem volt…” Így keletkezett első jelentősebb népmesegyűjteményünk. (Mondanunk sem kell, a gyűjtemény kitűnő anyagot tartalmazhat a motívumtörténeti kutatásokhoz, de az élő mesének igaz vonásait nem örökíthette meg. Azt sem szükséges külön hangsúlyozni, hogy ezek a stilizáló, bizonytalan vonások Európában mindenütt jellemezték a népköltési gyűjtéseket – kivétel nélkül.) Csak a XIX. század második felében, a századforduló idején kezdődik meg a szöveghű lejegyzés, azonban a népi dallamok lejegyzésmódja még tovább, szinte Bartókék fellépéséig (Seprődi a tiszteletreméltó kivétel), nagy bizonytalanságot és alakító önkényt mutat.

De ha eltekintünk is a mind hűségesebbé váló szöveg- s dallamlejegyzések e problémájától, változatlanul fennmarad minden komoly gyűjtőben bizonyos elégületlenség, ha ezeket a szövegkiadásokat lapozgatja. Tudja, hogy a leghívebb leírás sem hű mása a valóságnak, nem mutatja a ballada, mese, szokás legigazibb vonásait. Röviden: a szájhagyományozás stílusát, legbensőbb vonásait nem lehet az írásos irodalom eszközeivel hiánytalanul megörökíteni. Valami, szinte a legdöntőbb mozzanat, mindig kimarad, jelezhetetlen. Különösen érezhető ez a hiány a régibb gyűjteményekben. Ma már a hangról-hangra ügyelő fonetikus lejegyzésmód s a dallamoknak minden cifrázatát, csúszását feltüntető bartóki zenei írásmód a szakember számára majdnem elegendő eligazítást nyújt, de a laikusnak ez a lejegyzés érthetetlen; viszont bőséggel marad megoldatlan kérdés a szakembernek is. A tárgyilagosságra törő tudományos belátás azt diktálta, hogy írásos irodalmunk eszközei elégtelenek a szájhagyományozás teljességének megragadására. Ma már ez a tény senki előtt sem kétséges.

Ezen a döntő hibán jó ideig nem lehetett segíteni. Magyar tudós fedezte fel először Edison akkoriban még kezdetleges találmányának folklorisztikus jelentőségét: Vikár Béla 1896-ban kezdi fonográfhengerre venni parasztságunk dallamait s ezzel a világon elsőnek Magyarország dicsekedhetik e metódus alkalmazásával. A föntiek után nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy ez a metódus volt a döntő lépés a szájhagyományozó stílus lényegének megértése felé. 1905-ben Vikár nyomán indul Bartók Béla és Kodály Zoltán fonográffal első népköltési gyűjtőútjára s ezzel vetik meg alapján a komoly magyar zenefolklore tudományának, s eredményeikkel a magyarságnak e területen is európai rangot szereznek. Hatásuk egész Európára kisugárzik. Vikár, Bartókék és az utánuk következő gyűjtők fonográfhengerei mentették meg a magyar népdal értékes anyagát, nem egyízben talán pótolhatatlan kincseket.

Mindez azonban csak az első lépés volt, s ma már nem tagadhatni a fonográffelvételek súlyos hibáit sem. Különösen a régibb típusú felvevőgépek (Magyarországon, sajnos legtöbb ilyen volt) nem a legtisztábban adják vissza a hangot. A mellett a fonográf viaszhengerei is túlságosan érzékenyek és rövidéletűek: megőrzésük nehéz, idővel a leggondosabb muzeális kezelés mellett is beszáradnak, tehát használhatatlanokká válnak. S ha idejében nem jegyzik le a hengerek anyagát, nyomtalanul elvész a rajtuk lévő dallam. Egy- egy ilyen viaszhengert nem is lehet valami sokszor lejátszani, tehát a lejegyzés és megfigyelés munkájának is szabott korlátai vannak. E jelentős hibák mellett még egy igen súlyos hibájára kell rámutatnunk a fonográfra került felvételeknek. A felvétel közben ugyanis a fonográf a dallam mellett úgynevezett mellékzörejeket, parazitazörejeket is felvesz a hengerre, ami a dallam visszaadásakor erősen zavar. Laikus számára a fonográfhenger néha bizony egészen ferde és bántó élményt ad akár a legszebb dallamról is. A mellett az ügyetlen szerkezetű fonográf tölcsérébe való éneklés nem egy ízben akadályozza a paraszti énekest (magam is megfigyeltem jó párszor) természetes tartásában, meghamisítja előadásmódját. Ma már egyre határozottabb meggyőződés, hogy a fonográf felvételei inkább a hanglemezre való felvétel előtti, az előzetes kutatás és válogatás céljait szolgálják.

Mindezt a hibát tökéletesen kiküszöböli a néprajzi hanglemezfelvétel. A hanglemez nem oly érzékeny, nem pusztul oly könnyen, muzeális kezelése is egyszerűbb a viaszhengerekénél. A különböző présmatricákról tetszés szerinti számban azonos értékű lemezek préselhetők s az elpusztult présmatricákat is pótolhatjuk akármelyik kész lemez nyomán. Tehát a hanglemez a megörökítés céljaira mindenképp alkalmas. Alkalmas a mellett akárhányszori ellenőrző lehallgatásra, tehát a tudományos megfigyelésnek szinte laboratóriumi alkalmat kínál: az élő hagyomány megfigyelésének eszményi kiegészítője lehet. (Mert az élő anyag megfigyelésről, minél többszöri megfigyeléséről a legtökéletesebb hangfelvétel, hangosfilm birtokában sem mondhat le soha a komoly kutató, erről pillanatra sem feledkezünk el. Túlságosan is technikus szemlélet lenne ez. Csak annyit akarunk megállapítani, hogy a hanglemez minden bizonnyal a legkitűnőbb s legmegbízhatóbb segédeszközünk lehet a folkloreban. Jobb mint a hangosfilm, amelynek képei sokkal inkább elválaszthatatlanok a felvevő technikus egyéni képességeitől, sőt stilizálásaitól is!) A technikai fejlettség mai fokán nem kell attól tartani, hogy a hanglemez az élő beszéden, dallamon a legkevesebbet is torzít: személytelen hűség jellemzi a hanglemezt, még a gépiség sajátos vonásai is itt a legártatlanabbak. Később részletezendő okok miatt nagy értéke a hanglemezfelvételnek az is, hogy a nagyközönség számára, a laikusok számára is teljes mértékben megközelíthetővé, érthetővé és élvezhetővé teszi a paraszti kultúra alkotásának ezt a területét. Ma már hanglemezről mindenki megtudhatja, hogyan is mesélt a magyar parasztság századokon át s megértheti egyben a paraszti mese természetét, epikai stílusuk természetét is. Az is lényeges előnye e felvételeknek, hogy az énekes, mesélő, a játszó s daloló gyermekek nem kényszerülnek semmilyen természetellenes pózba: nyugodtan állhatnak, üldögélhetnek, sőt táncolhatnak is, a mikrofonfelvétel minősége nem változik. (Itt felelhetünk zárójelben röviden arra az ellenvetésre, hogy a rádió helyiségei kizökkentik a paraszti előadókat természetes magatartásukból s ennek következtében valami kis mesterkéltség előadásukba is belekerülhet. Ez az aggodalom azonban az egész néprajzi gyűjtőmunkára vonatkozhatik kezdettől fogva s a filmfelvétel sem küszöbölhetné ki. Akár ceruzával jegyzem is a meséket, dallamokat, már közbeiktattam magával a gyűjtés tényével egy zavaró mozzanatot, így mindig fenyegethet a mesterkéltség, a hamisság veszedelme. Azonban a jó gyűjtő sohasem az első félórában gyűjt, mindig meg kell barátkoznia a mesélővel, énekessel s meg kell szüntetnie a mesterkéltség légkörét. Ugyanígy a Rádiónál is az előzetes éneklések, barátkozások teljesen feloldják az esetleges feszességet s például a vitnyédi kislányok minden zavar nélkül játszottak, énekelgettek s az öreg Fedics Mihály is az első kántáló, illetődött hangok után éppúgy mesél, mint odahaza a „pujáknak”.) A hanglemez tehát az eddigiek szerint a folklore anyagának megörökítésére mostanáig a legtökéletesebb eszköznek bizonyult.

Amíg a magyar néprajztudomány a fonográfra való felvételezés terén az első volt Európában, jó ideig ugyancsak elmaradt a hanglemezre való néprajzi felvételekben. A világháború előtti kísérletek érthető okokból vesztek el szinte nyomtalanul. Mint írtam is, a két évvel ezelőtt megkezdett s abbamaradt népzenei felvétel is csak négy lemezig juthatott ezen anyagi és szervezésbeli nehézségek miatt. Azon kívül az egyetemes etnológiai szemlélet előtt kissé szűkösnek bizonyultak a felvett csak népzenei keretek. Bár igaz, hogy parasztságunk szellemi kultúrájának legjava értékei közé tartoznak a népi dallamok, azonban az is igaz, hogy legalább azonos értékű, ha sokszor még nem bonyolultabb alkotásait is ismerjük népünknek, s ezek az alkotások éppen úgy megörökíthetők hanglemezeken, mint a dallamok. (Meg kell jegyeznünk, hogy majd mindenütt a világon elsősorban csak dallamok felvételére gondoltak eddig, az ír mesefelvételek mellett alig hivatkozhatunk más érdemes eredményekre. A dialektusok felvételei is inkább fonográflemezekre kerültek, ami érthető is, ha a nagy költségekre gondolunk, amivel a hanglemezfelvételezés jár.) Így elsősorban a népmese gazdag és bonyolult területe, a dramatikus és játékszerű szokások s maga a nyelv! változatos nyelvjárásaival s tiszta formáival: nemzeti s nyelvi tudatunknak oly értékes kincsei. Tehát első lényeges lépésünk az kellett legyen, hogy a népzenei kereteket kibővítettük és kutatásainkat a magyar paraszti kultúra tágasabb területeire is kiterjesztettük. Ugyanis az abbamaradt munkát a Magyar Rádió folytatta és folytatja mindaddig, amíg egy teljesnek és részleteiben is egésznek bizonyuló hanglemezgyűjtemény nem áll az egész magyarság: tudományunk és nemzeti tudatunk szolgálatára. Kozma Miklós elnökigazgató elhatározásából és kezdeményezésére ugyanis a Rádió minden anyagi és technikai vonatkozásában magára vállalta e munkával járó igen jelentős áldozatokat. E néprajzi felvételezések részletes munkatervének és végrehajtási tervének elkészítésével, s magának az egész szervezetnek a vezetésével a Rádió engem bízott meg. Azzal a kikötéssel természetesen, hogy munkámban a magyar néprajztudomány e területein dolgozó kutatóinak tanácsait és támogatását nyerjem meg s ez a munka ne csak egyéni erőfeszítés, hanem a magyar folklorenak közös munkája legyen. Bizonyos is, hogy e tanácsadás és közös munka nélkül ezek a hanglemezek el nem készülhettek volna s a néprajzi hanglemezek tárgyi értéke mellett munkánknak ez a közös erőfeszítés és szinte személytelen áldozatkészség is jelentős eredménye. Így a Néprajzi Múzeum kitűnő fiatal kutatói (mint például Balla Péter, Veress Sándor, Volly István) Bartucz Lajos irányításával végezték népzenei vonatkozásban az előzetes kutatómunkát. Ebből a népzenei anyagból Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajtha László válogatták ki a hanglemezekre kerülő anyagot (a vallásos népi énekek anyagát Bárdos Lajos bírálja el) és ennek a kiválasztott népzenei anyagnak felvételeit is irányítják. A népmese- és szokásanyagnak a gyűjtése és rostálása az én feladatom, valamint a felvételek irányítása is. Munkánkban a magyar nyelvtudomány nemrégiben kapcsolódott be és Melich Lajos, Laziczuius Gyula, Zsirai Miklós, Csűry Bálint és mások vezetésével és munkája mellett a fiatal nyelvészkutatók is részt vesznek munkánkban. Tervezetünk szerint (l.: Magyar Nyelv, 34 :196 -– 172) minden felvételnél jegyzik a nyelvi anyagot, hiszen ez a munka, mint látni fogjuk, az egész Magyarországra kiterjed. A mellett külön nyelvészeti kutatások elbírált anyaga kerül hanglemezre a legkülönbözőbb dialektusok területéről – természetesen ez is, mint a mese, dallam, szokások, a kiválasztott alkalmas paraszti előadók előadásában. Nyelvészek ellenőrzik majd a hanglemezek publikálásra kerülő anyagának szövegeit a fonetikai hűség és egyöntetűség kívánalmainak megfelelően. (Ugyanis a hanglemezek anyagát az előadó fényképével és részletes egyéni „szociográfiájával” együtt szándékunk több kötetben ki is adni, a hanglemezekkel együtt így alkotnák a magyar népköltési gyűjtésnek új, az eddiginél hívebb korpuszát.) Röviden ennyiben vázolhatom a munka szervezetét és folyamatát.

Másfél esztendeje dolgozunk így. Egyszerűen ismertetem pár számmal munkaeredményeinket. 42 lemezen dallamok vannak, 30 lemezen mesék, 5 lemezen vallásos népi énekek, 2 lemezen pedig gyermekjátékok. Hibastatisztikánk aránylag eléggé kedvező: alig pár lemezünk pusztult el a technikai kivitelezés közben – sajnos, épp nagyon szépek – de reményünk van arra, hogy ez az egy-két lemez újabb fölhozatallal pótolható ugyanazzal az énekessel. A 47, dallamokat tartalmazó lemezen összesen 211 énekelt, 9 furulyán, 14 dudán előadott dallam és 7 hegedűn előadott dallam található. Persze ez utóbbi nem cigányos előadásban, hanem amint be is mondotta, „magyar hegedűs” játszotta e dallamokat. Ezekben a számokban már bennfoglaltatnak a vallásos népi énekek dallamai s pár olyan dallam, amelynek lemeze forgalomba nem kerülhet, de tudományos kutatás céljaira alkalmas. (Ilyen esetek okozója lehet pl. illetlenebb szöveg, stb.) A gyermekjátékokat tartalmazó 2 lemezen 6 szebbnél-szebb játék hallható, köztük az igen ritka s ebben a formában teljes bölcsőske játék. Pár ritkább s egészükben már csak az öregektől tudott gyermekjátékot karádi és törökkoppnyi öregasszonyok is énekeltek, ezeket a fönnebb említett 211 dallam közé soroltuk. Ugyanide soroltuk a siratókat is: 8 sirató dallamunk általános etnológiai szempontból is ritka s becses felvétel. Ugyancsak e dallamok között foglalnak helyet a különböző szokások értékes, sokhelyütt kipusztuló dallamai. Így épp legutóbbi felvételeink során a nyitra megyei zoborvölgyi dallamfelvételek között egy lakodalomnak törvényszerű sorrendben meghatározott egész dallamanyagát vettük fel, s ilyen módon is sokat megismerhetünk az alkalomhoz kötött dallamok természetéből és a paraszti élet mindenen eluralkodó rendjéből. E felsőmagyarországi felvételek között Szent Iván-tűzi énekeket, balázsjárást, gergelyjárást, farsangjárást, a villőzés, a kiszebábu űzésének dallamait s ily módon szokásait is hanglemezre vettük. Értéküket külön hangsúlyozni fölösleges. A 30 népmese-emezen 12 mese található, néhány rövidebb, de mellettük például az öreg Fedics Mihálynak egy 64 perces meséje 11 lemezre fért el csak. (Összehasonlításul nem érdekesség nélkül való elmondani, hogy az egész Ember tragédiája nagy zenekísérettel, a legteljesebb színpadi szöveggel 33 lemezre elfért.) Egyik mesénk, dunántúli, a dallamokkal átszőtt mesecsoporthoz tartozik.

Felvételi területünk az egész ország. Mégpedig nem a mai csonkított, hanem a régi teljes magyar területek magyar etnikumú anyagát igyekszünk megmenteni e hanglemezfelvételekkel. Az eddigi felvételek is szinte kivétel nélkül sorra vették a magyar etnikai tájakat: Dunántúl, Duna-Tisza köze, Tiszántúl különböző területeiről van anyagunk, nógrád-borsodi, palóc, nyitrai, kalotaszegi s közelebbről itt meg nem határozható székely felvételeink is vannak, sőt sikerült a régi Nagy-Magyarország területéről századok óta kivándorolt csángók egyik etnikai csoportjától is dallamokat, meséket hanglemezre vennünk. Tehát már az eddigi hanglemezekről is szinte valamennyi magyar táj hangja szólal hozzánk, dallamai zengenek. Ez a tény önmagában is rámutat hanglemezeink magyar hivatására, nevelői, az egységes magyar tudatot élesztő és ébren tartó missziójára.

Úgy gondolom, hogy beszámolóm nem lenne teljes, ha legalább pár rövidke szemelvényben e különböző tájakat, műfajokat röviden be nem mutatnám. Bár ezeket a hanglemezeket bárki megszerezheti magának, mégis érdemesnek tartom legalább futó bemutatásukat egy-két kiragadott példán keresztül. Természetesen pusztán e szövegek bemutatására szorítkozhatom, a dallamok elemzésétől el kell tekintenem: azokat valóban csak a lemezek maguk interpretálják. Így elsőnek Fedics Mihály egyik rövid vallásos meséjét mutatom be. Fedics Mihály ma 87 éves, ő már Szabolcs megyében született, az apja jött le fiatal legény korában Ung megyéből Szabolcsba. Így hát ruszin származás s itt közölt meséje, amelyben az ószövetség, újszövetség s a pogány mágia elemei keverednek bűbájos módon, egy kurtább s kevésbé szép változatában ismeretes a ruszin meseanyagban is. Előadásában azonban teljességgel magyarrá lett ez a mese. Így szól:

Eddig a mese, s bár nem adhatja vissza a közlésnek az írásos formája az elbeszélő készségnek a bőségét, dramatizáló elevenségét, ami a hanglemezről teljes egészében érzékelhető, mégis valami ízelítőt nyújthat. Igazi formája természetesen hosszú nagy meséiben bontakozik ki. Fedicsnek: két ilyen meséjét vettük fel.

Érdemes lesz a dallamok szövegei közül is egynéhányat bemutatni. Így először az egyik Kalotaszeg vidékéről való siratónak néhány részletét. (A néprajzi hanglemezfelvételek közben derült ki, hogy a szinte teljesen kipusztultnak vélt siratók több típusát lehet még megtalálni az ország legkülönbözőbb vidékein.) Ezek a siratószövegek szinte kivétel nélkül szabad improvizációk, egynémelyikük dallamtörténete a vogul-osztják közösség koráig mutat.

Versformák, prózaritmus, recitatív előadásmód történetéhez, analizálásához igen értékes anyagot nyújtanak ezek a siratók, akár a zártabb szerkezetűek, akár a törökkoppányi siratók is, amelyekben az elemi erejű fájdalom szétszaggatta a formákat és sokszor szinte tagolatlan jajongássá válik zokogó kántálásuk.

Most pedig egyik legszebb balladánkat, amelyet Kriza gyűjtésében mint Budai Ilona balladáját, a gyermekeit elhagyó anya balladáját ismerhettünk meg, mutatom be egyik csángó lemezünkről. (Lejegyzése Veress Sándortól való.) A ballada csángó formája igazolja régiségét, mely feltételezhetően egész a török időkig, a XVI. századig nyúlik vissza, vagyis a magyar népballada legrégibb korába, amint ezt már régebben is vallottam. (L. Ortutay: Székely népballadák, Buday György fametszeteivel, Budapest, (1935.), 284. lap) Csak első részét közlöm itt:

A példák sorát a felsőmagyarországi felvételek anyagából kiragadottakkal fejezzük be. Tudjuk, hogy Zoborvidék egyik legősibb településünk s az ott élő folklore számunkra különösen becses, ezt bárki előtt is könnyen bizonyíthatják Kodálynak értékes régibb gyűjtései is. Előbb a lakodalmi dalok egyikét adom a lehető hű fonetikus jelöléssel. (Ezek a zoborvidéki szövegek Dincsér Oszkár lejegyzései.)

Végül a tavaszkezdet nagy pogány ünnepének - Európában oly sokhelyt megmaradt szokása déltől északig - a kiszebábu kivitelének dalát mutatom be, szintén Zoborvidékről:

    Talán sikerült rövid szemlével bemutatnom eddigi munkánknak nemcsak számszerű eredményeit, nemcsak földrajzi, etnikai irányvonalait, hanem a műfajokat s azt a paraszti kultúrát, amely ezeket a műfajokat s ezt a gazdag változatosságot megteremtette és őrizte, formálta századokon át. Csak pár szót további terveinkről: tervekről részletesen szólni valóban nem érdemes. A Rádió azonban lehetővé teszi a hosszú lejáratú terveket is, ha – külső események mindezt meg nem zavarják. Több évre szóló munkatervezetünk szerint valamennyi magyar tájnak ma még élő népi hagyományait, műfajuk legszebb típusait s a magyar tájnyelvek anyagát hanglemezekre vesszük. 500 hanglemezre e legszebb típusok számításaink szerint elférnének: 200 lemezre népmesék, 200-ra különböző dallamok, siratók, énekelt szokások, vallásos népi éneke, a megmaradt 100 lemezre részint tájnyelvi anyag kerülne (ne feledjük el, hogy a 200 népmese-lemez használható nyelvészeti kutatásokra is) és nagyobb dramatikus hagyományok: betlehemes játékok, stb. Ezzel néprajzi hanglemez- gyűjteményünk etnológiai teljesség és számszerűség tekintetében is Európa példaadó népköltési gyűjteménye lehet, ezt minden oktalan kérkedés nélkül állíthatom.

Ezek után bárki is könnyen megfelelhetne a kérdésre: mi a jelentősége és szerepe nemzeti művelődésünkben ezeknek a néprajzi hanglemezeknek? Tudományos értékét eléggé ismertettem. De a nemzet színe előtt tán ma még a pusztán tudományos érték önmagában való jelentősége nem bír elég érdemmel s szükséges, hogy néprajzi lemezeinknek egyéb szerepére is nyomatékkal utaljunk. Csak magukat a tényeket kívánom felsorakoztatni. Mindinkább sürgető követelése nemzeti létünknek a hatalmas európai nacionalizmusok propagandával s fegyverrel jól ellátott nemzetei közepette, hogy nemzeti tudatunk a magyarság valódi értékeire épüljön, legyenek ezek az értékek akár urbánus hagyományok, akár népi eredetűek. Nem hiszem ugyanis, hogy a múlt század nagy magyar klasszicizmusát, Széchenyi, Vörösmarty, Arany, Eötvös, Petőfi urbánus kultúráját s magyar nemzeti magatartását bárki is elválaszthatná magyar népi tradícióink szellemétől. Vagy gondoljunk Kölcsey önemésztő vívódására, de minden nagy magyarok örök dilemmájára s az örök magyar megoldásra: az európai fejlődés és a magyar tradíció szintézisére. Ezek a néprajzi hanglemezek végre a népi kultúra közvetlen s kendőzetlen hangjait szólaltatják meg, hozzáférhetően az egész magyarság számára. Nemcsak néprajzi kuriozitásokat jelentenek ezek a lemezek, hanem magyar magatartásunk alaprétegének vonásait is őrzik. Csak egyetlen részletkérdésre mutatok rá: Kodály Zoltán jelentős agitációja nyomán a nemzet jobb része ráébredt arra, hogy nemcsak szavaink, mondatfordulataink közé lopakodott be a környező idegen idióma, de még hanglejtésformáinkat, kiejtésünk magyarosságát is megtámadta az alattomos idegenszerű kiejtésmód, azaz nyelvünk alapszövetét. Nos, ezek a hanglemezek a gazdag népi tájnyelv szókészletét, mondatfordulatait, színeit, de az igazi magyar hanglejtésformát is újra megtaníttathatják a nemzetnek. Ez az egy példa is mutatja, hogy néprajzi hanglemezeinknek mennyire szervesen bele kell kapcsolódniok a középiskolai, tanítóképzői és bölcsészet-kari egyetemi oktatásba. Valóban, ha a helyes német, angol kiejtést hanglemezekről tanítják buzgó pedagógusaink, a magyar nyelv védelme is megérdemel ennyi gondosságot és szeretetet. És végre azokat a halovány fogalmakat is, amelyeket a népmeséről, balladáról, népdalról tudunk, eleven élettel, tartalommal töltenék meg e lemezek. Egész népi kultúránk életre kél e fekete lemezeknek forgása nyomán, hogy egyik fáradhatatlan s őszinte nevelője legyen a magyar nemzeti tudatnak s egyben kifogyhatatlan kincstára az elmúló népi kultúrának.

Magyar Szemle (Bp. 1938?), 271. old.