Patria

A magyar népzene anyaga pusztulóban van. a városi civilizáció formái mindjobban átalakítják, megfosztják eredetiségétől a falusi kultúréletet – azt a népi életformát, amely a népművészet szerves életének s vele a népzenének is előfeltétele, éltető talaja. Azok közül a dallamok közül, amelyeket Vikár Béla 1898-ban vagy akár Bartók és Kodály a világháborút megelőző évtizedben a nép éneke, játéka nyomán fonográfra felvettek és lejegyeztek, nagyon sokat ma már egyáltalában nem énekelnek. Idővel – és pedig előreláthatólag kevés év leforgása alatt – erre a sorsra jut majd a magyar népzene egész régi stílusú dallamanyaga. A falusi fiatalok ma már amúgy sem éneklik, az öregek is csak ritka helyen tudnak egyet-mást belőle; amit tudnak, azt is már röstellik, nem szívesen éneklik, mert félnek a fiatalság csipkelődésétől, gúnyolódásától. Tíz éven belül – ezt a mai helyzet alapos ismeretében teljes felelősséggel mondhatjuk – a magyar népzene régi stílusa eltűnik a föld színéről, mert nem lesz többé, aki az íratlan, szóbeli hagyományt tovább életben tartsa.

Nézzük meg most közelebbről, mi is tulajdonképpen az a régi stílusú magyar népzene, amelynek a lassú kipusztulása itt, a szemünk láttára megy végbe? – Olyan tradicionális dallamanyag és olyan dallamstílus, amit a magyar paraszt emlékezete nemzedékről nemzedékre való továbbadásban, szóbeli hagyomány formájában őrzött meg ősidők óta.

Írásbeli emlékkel ugyan csak elvétve igazolhatjuk ősrégi mivoltát, hiszen a régi magyar zene írott emlékei általában nem érnek vissza a XVI. századnál korábbi időbe. És mégsem illúziók kergetése, amikor azt mondjuk, hogy a magyar népzene régi anyaga minden magyar zenei emlék közt a legrégibb, legősibb magyar zene, mert dallamban és szövegben egyaránt olyan sajátosságokat, vonásokat fedezünk fel benne, amelyek bebizonyíthatóan még a középkori vagy egyenesen a népvándorláskori zenei és költészeti kultúrának a maradványai – szóval olyan „régmúlt idők tanúi”, amelyekből az írott, tudós magyar zene és irodalom elenyészően kevés vagy éppen semmi emléket sem tud felmutatni.

Csak egy-két találomra kiragadott példát akarok ennek a bizonyítására itt felemlíteni: az a sajátságos quintelő dallamszerkezet, amely a régi magyar dallamok egy jelentős csoportját jellemzi (a dallam második fele egy quinttel mélyebb és bizonyos jellegzetes fordulatokkal elváltoztatott megismétlése az elsőnek), Kodály Zoltán megállapítása szerint sehol egyebütt Európában elő nem fordul, csak a Felső-Volga vidékén lakó cseremiszeknél, vagyis egy olyan népnél, amelynek ősei a honfoglalás előtti időben élénk kultúrkapcsolatban álltak a magyarsággal, azóta azonban az európai történelem folyamán a magyar néppel újabb érintkezésbe nem kerültek. Logikailag kikerülhetetlen az a következtetés, hogy ez a dallamtípus még a kulturális közösség idejéből, tehát a népvándorlás korából maradt meg máig a magyar és a cseremisz népzenében.

Más példa: a középkori krónikákban emlegetett magyar hősi énekek jellegzetes sajátságait nemrég mutatta ki a vogul és az osztják népköltésben Jakubovch Emil. Ugyanezek a jellegzetes stílussajátságok a mai magyar nép siratóban és más elbeszélő típusú énekekben is kimutathatók – pedig egyébként a krónikákban emlegetett hősi énekekből egyetlen sor irodalmi feljegyzés vagy hangjegy sem maradt ránk. A magyar paraszt emlékezete tehát megőrizte, íratlanul is elevenen tartotta ezt a középkori stílust, amelynek irodalmi írott emlékei – ha valamikor voltak – azóta nyom nélkül elpusztultak. Amellett ne gondoljuk azt, hogy a népművészet világa mereven elzárkózott a régi, középkori vagy újkori Magyarország főúri, nemesi vagy egyházi kultúrája elől. Sőt, ennek éppen az ellenkezője igaz. A kultúrátvételnek jellegzetes példáját kutatta fel nemrégen Eckhardt Sándor, aki „Az utolsó virágének” című tanulmányában kimutatta, hogy a magyar népzenében számos paraszti változatban elterjedt és folklore irodalmunkban „A virágok vetélkedése” címen ismert népdal lényegében középkori tudós költeménynek, a "Certamen rosae et lilii” című, legrégibb változatában IX. századi latin versnek a leszármazója; irodalmi motívumait (és talán dallamát is) nyilván diákok, vándor lantosok közvetíthették a magyar népzenébe, valószínűleg még a XV.-XVI. század folyamán.

Már ez a néhány kiragadott példa megmutatja azt – amit különben a magyar néphagyomány és népművészet egyéb területein végzett kutatásból amúgy is tudtunk – hogy a magyar népi kultúra hagyományában nincsen különbség főúri, literátus és paraszti dallam, vers vagy népszokás közt: itt mindenütt még csak egyfajta magyar hagyomány van.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a magyar népzene minden egyes dallama abban a formájában, ahogy ma X községben Y énekestől halljuk és fonográfra vagy gramofonlemezre felvesszük, sokszáz vagy éppen ezeréves dallam. Komoly kutató soha ilyen kijelentést nem tett. Hiszen a népzenei hagyománynak egyik fő jellemzője éppen a gazdag változóképesség – az, hogy a paraszti énekes képes valamely ismert népi dallam analógiájára annak pontos lemásolása, plagizálása nélkül új dallamot alkotni, improvizálni; - olyan melódiát alakítani, amely szervesen beilleszkedik a hagyományos dallamstílus keretei közé és a stílus tisztaságát, egységét sehol meg nem sérti. Ez az, amire a mai városi civilizációban nevelkedett ember már nem képes. Mindezen felül a magyar népdal régi stílusának van még egy tulajdonsága, amely ezt az anyagot nemzeti szempontból is rendkívül értékessé teszi: ez nemzeti jellege, magyar sajátossága. A magyar népdal régi stílusa a maga nemében egyedül áll Európában: úgy a közeli, mint a távolabbi európai szomszédok népzenéjétől alapvetően és mélységesen különbözik. Ezért kellene annak a külföldinek, aki magyar zenei specialitásért, másutt fel nem található sajátosság kedvéért jön ide hozzánk, elsősorban a régi magyar népzene anyagát bemutatnunk, nem pedig a városi műzene többé-kevésbé egész Európával közös termékeit.

Lássuk be: nem arról van itt szó, hogy kit milyen stílushoz, milyen magyar zenéhez: az újabb városi népdalhoz (népies műdal) vagy talán a cigányzenéhez vonz az egyéni szimpátiája, vagy a családi, társasági tradíció megszokása – hanem arról, hogy melyik stílus az, amelyet nemzeti, néprajzi, pedagógiai és szociális szempontból megmenteni érdemes, és amely ugyanakkor az intelligens külföldi érdeklődésének felkeltésére és lekötésére is alkalmas. Erre pedig mai legjobb tudásunk szerint csak a magyar népzene dallamanyaga hivatott. – Nem azért, mintha a cigányzene, vagy a városi népdal nem lenne magában véve érdekes és bizonyos fokig magyaros zene, amely a mai magyar középosztály társas életében egyelőre pótolhatatlan és fontos szerepet tölt be. Nem alkalmas azonban ez a zene pedagógiai célra és a magyar zenekultúrának Európa előtt való dokumentálására, bemutatására, 1. azért, mert eredeti típusokban, zenei nyelvében rendkívül szegény, úgyhogy már 8-10 dallam meghallgatása után ugyanazok a típusok sablonosan ismétlődnek, 2. azért, mert e típusok kialakulása a magyar zenetörténetben nagyon is új keletű: sem a mai cigányzene, sem a népies műdal zenei anyaga lényegében nem régibb a 19. századnál, 3. azért, mert a cigányzene, mind pedig a városi népdal a verbunkos-stílus közvetítésével, rendkívül nagy mértékben felvett magába a múlt századi városi zenéből származó német-cseh- olasz zenei frázisokat, formulákat és így teljes értékű, hamisítatlan magyar stílusnak már csak ezért sem számíthat és végül 4. azért, mert csak a magyarság bizonyos korlátolt számú társadalmi rétegének, a megyei és városi magyar középosztálynak szól, míg például a magyar falusi, tanyai lakosság 5-6 milliónyi népe ettől a muzsikától teljesen idegen, róla a legutóbbi időkig tudomást nem vett.

Szeretünk beszélni nemzeti kultúráról, nemzeti zenéről; de ugyanakkor a hivatalos, városi műzenének mindössze néhány ezernyi a közönsége. Lehet-e mindez a nemzet zenéje, mikor az ország lakosságának hatvan százaléka, a falusi, tanyai magyarság milliói egyszerűen nem vesznek tudomást róla? Nem kellene-e inkább nekünk végre tudomást venni erről a magyar népzenei stílusról és pedagógia, népművelés címén nem városi muzsikát tukmálni a népre, hanem olyan zenét adni a népiskolában a parasztgyerek kezébe, amit az megért és amit a magáénak fog elismerni: — magyar népzenét? Akinek csak egy csepp gyakorlati szociális érzéke van, meg kell, hogy értse, mekkora nemzetalkotó, társadalmi osztályhatárokon felül összekapcsoló ereje lehetne Magyarországon egy olyan dallamstílusnak, amely mindenkihez szól, mindenkié: az alföldi nyomorgó kubikosé éppúgy, mint a dunántúli módos gazdáé – a palóc pásztoré éppúgy, mint a csiki, háromszéki vagy moldvai magyaré – amikor ugyanez a dallamstílus a történet tanúsága szerint 500-600 év előtt nemcsak a falué volt, hanem éppúgy a magyar főurak, nemesek zenéje is, tehát kivétel nélkül mindenkié, az egész osztatlan magyarságé.

Néhány főbb vonásában megismertük most a magyar népzene jellegét és alapvető fontosságát, értékét a magyar kultúrában. A másik oldalon viszont felismertük azt is, hogy ez az egész dallamanyag rohamosan pusztulóban van és nem sok év múltán már a legszorgosabb kutatás sem lesz többé abban a helyzetben, hogy a magyar népzenét eredeti anyagon, a helyszínén tanulmányozhassa. – Már most felmerül a kérdés: mi a legsürgősebb teendőnk ezzel a folyamattal szemben? Minthogy a magyar falu városias értelemben való átformálódásának, a civilizálódásnak a folyamatát mesterséges eszközökkel feltartani, megállítani nem tudjuk, itt csak arról lehet szó, hogy a ma még, ebben a pillanatban még élő népzenei anyagból egyrészt a utókornak, másrészt magunknak is tanulságul és nemzeti propagandául megmentsünk annyit, amennyit lehet és megőrizzük azt olyan formában, amely az anyag érintetlenségét, hitelességét optimálisan biztosítja és amellett a pedagógiai tanulság, bemutatás célját technikailag lehető legtökéletesebben szolgálja.

Mely eszközökkel történjék tehát a magyar népzene dallamanyagának az utókor számára tudományos célból, a jelen számára pedig propagatív és pedagógiai célból való megmentése, konzerválása?

Amikor erre, a magyar kultúra szempontjából oly rendkívül életbevágó kérdésre választ keresünk, mindenekelőtt szem előtt kell tartanunk azt, hogy – bár célkitűzésében és alapvető felfogásában egyezik – eszközeiben mégis erősen különböző a muzeális gyűjtés és a közönségnek szánt pedagógia célú, propagandisztikus megismertetés, bemutatás munkája. A muzeális gyűjtés munkájának vezető szempontjait és eszközeit csak nemrég foglalta össze Bartók Béla „Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét” című füzetében (Bp. 1936.). Ez a munka az arra leghivatottabb szakember tollából került ki és a népzenei gyűjtés metodikájának európai érvényű összefoglalása. Ehhez tehát nincsen lényeges hozzátenni valónk, hacsak ez nem: bár lenne emberünk és anyagi eszközünk elég, hogy ezeket az ideális célkitűzéseket gyakorlatilag is megvalósítsuk és a Bartók-Kodály munkájával több, mint 30 éve megindult gyűjtőmunkát eredményesen folytathassuk és befejezhessük. Mert ma az a helyzet (aki idegennek elmondjuk, alig akarja elhinni), hogy Magyarországon rendszeres népzenei és általában néprajzi gyűjtés úgyszólván nincsen. A Néprajzi Múzeumnak (hivatalosan: Országos Magyar Történeti Múzeum Néprajzi Tára), amely ma az országnak egyetlen nemzetközi viszonylatban számottevő és külföldektől is állandóan felkeresett néprajzi gyűjteménye, népzenei gyűjtés céljára a minimális összegű állami javadalomból évenként átlag 250 pengő áll rendelkezésére. Amikor egyetlen fonográfhenger vételára 4 pengő, természetes, hogy ebből a javadalomból rendszeres, tervszerű gyűjtést, gyűjtőutat organizálni nem lehet. Más intézmény pedig népzenei gyűjtéssel Magyarországon nem foglalkozik.

Mindenesetre kissé kétes színben tünteti fel sokat hangoztatott kultúrfölényünket ez a helyzet ugyanakkor, amikor Bukarestben két önálló zenei intézet (egyiket a román állam, másikat a román zeneszerzők egyesülete tartja fenn, együttesen több mint 20.000 pengőnyi évi javadalmazással) szenteli minden munkáját a népzenei gyűjtésnek – amikor Prágában öt állami és két magánalapítású intézet foglalkozik cseh-szlovák népzenei gyűjtéssel – amikor a zágrábi jugoszláv Akadémia egész kötet magyar eredetű és a horvátoktól átvett régi magyar népdallamot adott ki eredeti jugoszláv népzene gyanánt és amikor az ankarai török kormány a most létesítendő török népzenei intézet céljára legutóbb 30.000 török fontot (kb. százhúszezer pengőnek megfelelő összege) állított be költségvetésébe, hogy a török népzene maradványait megmentse – hogy a berlini Institut für Lautforschung több mint 800 lemezfelvételre terjedő európai lemezgyűjteményéről ne is beszéljünk, amelyben minden európai nemzet eredeti népzenéje hiteles felvételekkel van képviselve – a magyar kivételével!

Mindez a szorosan vett muzeális népzenei gyűjtés munkájára vonatkozik. Fordítsuk most figyelmünket a másik oldalra: a népzene bemutatásának ismertetésének, propagandájának a kérdéseire. Minő munka történt eddig ezen a téren és mily eszközök állnak ily célra rendelkezésünkre?

Az eddig végzett munkáról és annak eszközeiről, eredményeiről részletes beszámoló jelent meg a Magyar szemle 1937. februári számában. E kérdésekre itt tehát egész röviden összefoglalva válaszolhatunk.

A népzene megőrzésének, konzerválásának módjai a következők:

A kótás közzététel nyilvánvalóan nem alkalmas. A könyvben, kótában lefektetett népi dallammal ugyanis nemcsak a külföldi, de még a népzenei stílusban legtöbbször megdöbbentően tájékozatlan magyar zenészember sem tud mit kezdeni: a kótakép mindenképpen szokatlan, idegen, tehát érthetetlen számára. Természetesen fokozott mértékben áll ez a laikus közönségre; a laikus olvasót nem érdekli az, hogy a lejegyző szakember órák hosszat, sőt talán napokig vesződött egyetlen bonyolultabb dallam pontos lejegyzésével; a közönség csak a bonyolult, szokatlan ritmikai és melodikai jelekkel teletűzdelt kótát látja és már eleve visszariad annak a tanulmányozásától. Legyünk végre tisztában azzal (amire a szakemberek már régen rájöttek), hogy a mai, nyugat- európai eredetű kótaírás a mi népzenénknek és általában minden kelet-európai vagy európánkívüli népzenének nem a lényegét adja vissza (sajátos előadásmódját, nemzeti jellegét), hanem csak szkematikus vázlatát, a melódia csontvázát: nem egyenértékű mása, csak megközelítő, mindenképpen tökéletlen jelzése az eredetiben megszólaló akusztikai képnek. A mai kótaírást szabályozott ritmusú, többszólamú menzurális-polifon zene megrögzítésére találták ki a középkorban; nem csoda, hogy a népzenék kótába rögzítésére alig alkalmas (amint hogy például már a szabad monodikus recitativo pontos jelzésére sem képes). A kótakép egymagában tehát senkinek sem ad valósághű akusztikai képet, elképzelést a népzenéről.

Nem megyünk többre a Néprajzi Tárban összegyűjtött fonográfhenger-anyaggal sem Egyrészről ugyanis a fonográfhenger rendkívül érzékeny anyagból, viaszból lévén, könnyen romlik és a használat, megszólaltatás során feltartózhatatlan kopásnak, pusztulásnak van kitéve. Ezért a múzeumi fonográfhengereket az érdeklődő nagyközönség kezébe adni nem lehet: azok kizárólag a tudományos kutatás, lehallgatás, lejegyzés célját szolgálják. Másrészről a fonográfhengerekről csak egyenként és meglehetősen költséges módon lehet másolatot készíteni és így e technika terjesztésre, propagandára sem alkalmas. – Legnagyobb baj azonban az, hogy a fonográfhenger akusztikailag annyira torzított formáját adja a dallam hangképének, mely azt bemutatás céljára akár előadóteremben, akár rádióközvetítésben teljesen alkalmatlanná teszi. A fonográfhenger hangja hol éles, hol teljesen elvész, mindig kellemetlenül nyekergő és több benne a mellékes, zavaró zörej, mint a tulajdonképpeni dallam. Ezzel szemben előnye, amely a gyűjtésben mai napig való használatát világszerte biztosította, az aránylagosan olcsó hangfelvétel mellett a könnyű hordozhatóság és az egyszerű kezelés: fonográffal olyan faluban is gyűjthetünk, ahol nincsen villanyáram, míg a modernebb hangfelvevő módszerek valamennyien a villanyhálózat körzetéhez vannak kötve.

A népzene megismertetésének, propagandájának a munkájában tehát sem a hangjegyes kiadás, sem a fonográfhenger nem bizonyult célravezető eszköznek. Technikailag kielégítő megoldásként így a gramofonlemez és a hangosfilmfelvétel marad hátra. Mindkettő akusztikailag tökéletes hangleadást biztosít, tetszés szerint sokszorosítható és ezzel mindennemű bemutatásra, propagandára, rádióközvetítésre is elsősorban alkalmas. A nehézség itt mindenekelőtt anyagi természetű: a felvevő berendezés és a felvétel költségei mindkét esetben sokszorosan felülhaladják azt a megszégyenítően csekély összeget, amely eddig a népzenei és néprajzi felvételek céljára rendelkezésre állt. Fentebb már rámutattunk arra, hogy a Néprajzi Múzeumnak összesen évi 250 P állami javadalom áll népzenei felvételek céljára rendelkezésre. Ilyen körülmények közt gramofonfelvételre vagy népzenei hangosfilmre még csak gondolni sem lehetett.

A gramofonfelvétel költségei ugyan lényegesen kisebbek a hangosfilmnél, de még mindig sokszorosan felülmúlják a Néprajzi Múzeum teljes állami javadalmát. Így állt elő aztán a fonák és megszégyenítő helyzet, hogy míg propagandisztikus írásokban világszerte önérzetesen hirdetjük a magyar népzene eredetiségét, „őserejét”, folklorisztikus és művészi értékét, addig külföldi barátunknak, az ideérkező és gyakran őszintén érdeklődő idegennek egyetlen hamisítatlan magyar népdallamot sem tudtunk eredeti paraszti előadásban bemutatni. Tettük pedig ezt ugyanakkor, amikor az utódállamok fentebb említett népzenei intézetei Európát valósággal elárasztották kitűnő kidolgozású, hiteles román, cseh, szlovák, stb. népzenei lemezeikkel, amelyek érthető módon az ő népzenéjük, az ő kultúrájuknak fejtenek ki hathatós propagandát európaszerte, a mienket pedig sikeresen háttérbe szorították.

Ez a helyzet érlelte meg néhány vezető szakemberünkben azt a gondolatot, hogy a magyar népzene anyagából legalább is mutatóba fel kellene venni egy sorozat dallamot a tökéletes technikájú és tetszés szerint sokszorosítható gramofonlemezre. Az első, mintegy kísérletképpen felvett és kidolgozott lemezfelvételek 1936. decemberében készültek el: az eddigi munka eredménye 4, egyenként 50 példányban előállított lemezfelvétel Somogy és tolna megyei népi énekesek (köztük egy „hosszi furulya”-játékos) előadásában. A felvételek munkáját Bartók Béla vezette, a Néprajzi Tár szakembereinek közreműködésével; ugyanő válogatta ki az előadó énekeseket és a felveendő dallamokat. Három-négy nap alapos kiválasztó – selejtező munkájával sikerült így elérni azt, hogy a négy lemez nyújtotta nyolc, egyenként háromperces lemezoldalra olyan huszonnyolc dallamot tudtunk megörökíteni, amelyek mindegyike a magyar népzenei stílusnak egy-egy jellemző és abszolút értékű típusát mutatja be.

A felvett dallamanyagról és annak értékéről a Magyar Szemle fent idézett cikke hozott ismertetést. Ezrét itt most csak azokat a gyakorlati tanulságokat és szempontokat akarom összefoglalni, amelyek az első sorozat sikeres munkájából adódtak. Kér kérdésről lehet itt szó: 1. Hogyan történjék a felvételre kerülő népzenei anyag kiválasztása? és 2. Hogyan történjék a felvételi munka megszervezése?

Az első kérdést illetően ma már kétséget kizáróan bebizonyult, hogy csak feldolgozatlan, eredeti formájában megőrzött népzene jöhet tekintetbe, az eredeti paraszti-népi előadásban. Ez az, amit a művelt külföldi közönség a magyar népzenei lemezektől mindenekfelett elvár és egyedül ez az, ami a népzenei felvételek abszolút hitelességét, szociális szempontból pedig a népiskolában való használhatóságukat biztosítja. Mindennemű feldolgozás, zongorakíséretnek a hozzáadása már eleve a népi énekesek kikapcsolására, a néprajzi dokumentum meghamisítására vezet, tehát már nem igazi népzene. A magyar parasztot nem tudjuk a zongorakíséret mellé való éneklésre betanítani, de ne is próbáljuk. Ne tévesszük össze (mint ez nálunk oly gyakran megtörténik) a magyar népdalfeldolgozást a magyar népzenével. Bartók, Kodály és mások zongorakíséretes feldolgozásai a magyar zene propagandájában úttörő szerepet töltöttek be, kiváló, magasrendű kompozíciók, de a magyar népzenét nem tudják és nem is akarják helyettesíteni.

A legutóbb eszközölt lemezfelvételek alkalmával nyert tapasztalatunk azt mutatja, hogy a magyar paraszti énekes- és hangszerjátékos előadása – minden ellenkező előítélettel szemben – mikrofonfelvételre mindenképpen alkalmas. Itt természetesen csak másodsorban jöhet tekintetbe az énekhang szépsége vagy erőssége: ez utóbbi különben is mikrofonfelvételnél egyáltalában nem lényeges. Hiába van az operaénekesnek gyönyörű hangja, ha a magyar népzenéből csak értéktelen, selejtes dallamokat ismer. A régi stílusú, értékes magyar népzenét pedig akár a magyar parasztnak, akár az operaénekesnek mesterségesen betanítani nem lehet és nem szabad, ha csak nem akarunk nyilvánvaló hamisítványt felvenni a drága pénzen készült lemezeinkre. Sejtelme sincs a magyar népzenéről annak, aki azt hiszi, hogy a könyvből, kótából megtanult zongorakíséretes „népdal”, amit még nem is olyan régen (az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter tekintélyes összegű támogatásával) magyar népzene címén felvettek, valóban azonos a magyar népzenével. Óriási, áthidalhatatlan távolság, különbség választja el a lekótázott népdalt az eredeti dallamtól. Ismételt vizsgálatok során megállapítást nyert, hogy a népi előadás jellegzetes sajátságainak (és éppen az értékes, sajátosan magyar sajátságoknak) nagyobbik része nyom nélkül elvész, elsikkad a nyomtatott feljegyzésben, mert hiszen nincs megfelelő kótajele.

Itt is tehát a helyesen felfogott, praktikus, propagandisztikus szempont (a magyar sajátosság kihangsúlyozása) ugyanarra a következtetésre vezet, mint a tudományos hitelesség követelménye: magyar népzenét csak eredeti formájában, paraszti előadásban szabad és érdemes lemezre felvenni. Fokozottan megkívánja ezt a szociális, pedagógiai használhatóság szempontja: ha a magyar népzenét igazán védeni, megőrizni, a magyar népiskolában megkedveltetni akarjuk, akkor csak olyan formájában vehetjük fel, amit a magyar nép, a magyar falusi gyermek tényleg sajátjául elfogad: tehát eredeti paraszti formájában. Bőséges és drágán megfizetett tapasztalat mutatja, hogy a zongorakíséretes „magyar népzene” a magyar parasztnak nem kell.

A mikrofon elé kerülő népi énekesek kiválasztását és az előadott dallamok tudományos ellenőrzését, úgy mint ez már a fent ismertetett első sorozatnál történt, Bartók Béla végzi a Néprajzi Múzeum szakembereinek támogatásával és az évtizedes múzeumi gyűjtés adatainak felhasználásával. Minthogy a kiadványokból ismert régebbi Bartók – Kodály-féle magyar népdalgyűjtés anyagának legnagyobb része legalább 20-30 év előtti, részben még a világháborút megelőző évekből származó gyűjtés eredménye, az akkori előadók személyére ma már alig számíthatunk. A most sorrakerülő népi előadók kiválasztására tehát a múzeum néhány szakembere végigutazza a népzenei szempontból legfontosabb magyar vidékek falvait, tanyáit és számba veszi, jegyzékbe foglalja a ma még élő értékes régi dallamokat és azok előadóit. Az így kiválasztott népi előadók kerülnek aztán Budapestre, mikrofon elé. Ez a munkamódszer, amely a felvételek tökéletes voltát úgy néprajzi hitelesség, mint akusztikus technika szempontjából legjobban biztosítja, az első felvételek során mindenképpen bevált.

Nálunk tehát a népzenei anyag és a felvételek megszervezése tekintetében megvan a lehetőség arra, hogy jobb, esztétikai és tudományos szempontból hathatósabb munkát végezzünk, mint az utódállamok bármely hasonló intézménye. Sehol egyebütt ugyanis nem áll a népzenei munka szolgálatában oly szakképzett zenész-folkloristák csoportja, mint nálunk. Hozzátehetjük mindjárt azt is, hogy sehol Nyugat- vagy Közép-Európában nem találunk olyan népzenei anyagot, amely régiségben, eredetiségben, a népzenei stílus zárt egységében a magyarhoz volna fogható. Ha nekünk a megfelelő anyagi eszközök előteremtése révén módunkban állna a magyar népzene legértékesebb típusait 30-40 lemezből álló, kifogástalan sorozatban bemutatni, akkor minden nehézség nélkül teljesen homályba állíthatnók a németek, lengyelek, csehek vagy románok hasonló természetű népzenei munkáját.

Lássuk már most, mekkora anyagi fedezetre lenne szükség, hogy ez a terv megvalósulhasson. A Néprajzi Tár, amelynek a népzenei gyűjtés amúgyis feladatkörébe tartozik, a felvevő munka adminisztrációját teljesen ingyen, költségmentesen végezné. A legsürgősebben szükséges felvételi munkát kétévi munkaprogram keretében (20-20 felvétellel) lehetne elvégezni. A kiadási tételek egy-egy 20 felvételes sorozatra (egy évi költségvetés) a következőkből állnak elő:

Megjegyzendő, hogy a harmadik tétel költségvetése lényegesen magasabban fog alakulni, amennyiben nem sikerül majd a Magyar Államvasutak igazgatóságától a népzenei felvételek céljára felutaztatott paraszti énekesek részére lényegesebb menetdíjkedvezményt kieszközölni. A múzeum által kifizetendő teljes árú vasúti jegy költsége ugyanis a lemezek előállítását terhelő regieköltséget egészen aránytalanul, mintegy 30 százalékkal emeli, minthogy a legértékesebb régi dallamok előadói érthetően nem a főváros környékéről, hanem az ország legtávolabbi, legelhagyatottabb vidékéről kerülnek ki.

Hogy a fent részletezett költségvetés az alapvetően fontos kulturális és nemzeti célhoz viszonyítva, nem jelent túl nagy megterhelést, alig szorul bizonyításra. Hiszen még az állami részről kulturális feladatokra áldozott kiadások mellett is aránytalanul csekély összeg előteremtéséről van szó. A Magyar Kir. Operaház vagy a Nemzeti Színház fenntartására áldozott állami szubvenció 1 százaléka, vagy az egyetlen kiválóbb művésznek juttatott évi javadalmazás összege már egymagában elég lenne az egész döntő fontosságú terv megvalósítására.

Hivatalos intézményeink, úgy látszik, nem tudnak a helyzeten segíteni. A Magyar Tudományos Akadémia, amely a legutóbbi évekig, bár szerényen, de mégis támogatta a népzenei gyűjtés munkáját, súlyos anyagi helyzetére való hivatkozással, a folyó évben teljesen beszüntette a néprajzi kutatás további támogatását. Így a népzenei munka támogatását elsősorban magánosoktól kell várnunk.

Legutóbb a Magyar Nemzeti Bank, a TÉBE és a GYOSZ elnöksége nagyobb összegű támogatással lehetővé tette a lemezfelvételek munkájának kiváló eredménnyel biztató megindulását. Ahhoz azonban, hogy a megkezdett munkát eredményesen folytatni lehessen, még körülbelül 5000 pengő támogatásra lenne szükség az 1937. évre. A fent említett támogatások mellett, azokat kiegészítve, egyetlen tízezerpengős alapítvány évekre kihatóan megoldaná az összes súlyos kérdéseket: ebben az esetben valamennyi bel- és külföldön forgalomba kerülő lemezsorozat az alapító intézmény vagy személy nevét viselné. Amennyiben pedig ennél kisebb összegű alapítványok összetételével tudnók a felvételek tervét megvalósítani, úgy az egyes lemezsorozatok az alapítvány összegéhez mért arányban tüntetnék fel az adományozó nevét.

A népzenei felvételek számára igénybe vehető anyagi eszközök számbavétele már csak azért is sürgős, mert márciustól kezdve a falu népe kivonul a mezei munkára és attól kezdve a néprajzi kutatás számára néhány hónapon át csak nehezen hozzáférhető. Március végéig tehát legalább az előkészítő, kiválasztó munkának meg kellene történnie.

Ez a magyar népzenei felvételek ügyének jelenlegi állása. Reméljük, hogy nemcsak akkor fogunk majd ráeszmélni a magyar népzenei felvételek alapvető kulturális és nemzeti fontosságára, amikor már nem lesz többé módunk a magyar népzene anyagából bármit is eredeti, értékes formájában, népi előadásban megmenteni. Mert ez az idő néhány éven belül okvetlenül be fog következni.

Országos Történeti Múzeum, Budapest, 1937.