Patria

Bartha Dénes

MAGYAR NÉPZENE GRAMOFONLEMEZEKEN

Az elmúlt év szeptemberében somogymegyei gazdaemberek és asszonyok kis csoportja vonult be néhány napra a Magyar Rádiótársaság pesti Studiójába, ahol megjelenésük először feltűnést, csodálatos gazdag kultúrájú énekük, felvétel közben tanúsított fegyelmezett, nyugodt viselkedésük bámulatot és osztatlan rokonszenvet keltett. Nem akartak feltűnni kirakatba való népviselettel, fitogtatott népies modorral (ami pl. újabban a Gyöngyösbokréta csoportjait mind erősebben hatalmába keríti), hanem hozták magukkal azt, ami a falusi magyar embernek talán legnagyobb kultúrkincse, a régi magyar népdal csodálatos világát, tiszta stílusú, érintetlen dallamait. Ki tudta volna mindezt jobban megbecsülni, mint Bartók Béla, aki a felvételeket a Néprajzi Múzeum megbízásából vezette és munkatársaival együtt napokon át reggeltől estig e munkának szentelte minden idejét!

A munka eredménye mindenképpen megérte a fáradságot: három - négy nap alapos kiválasztó-selejtező munkájával – amely valamennyiünk munkaerejét és kitartását erősen igénybe vette – sikerült elérni azt, hogy a négy lemez nyújtotta összesen nyolc, egyenként háromperces lemezoldalra olyan 28 dallamot tudtunk felvenni, amelyek mindegyike kivétel nélkül a magyar népzenei stílusnak egy-egy jellemző és abszolút értékű típusát mutatja be. Ennyire szigorú és szakszerű válogatás alapján összeállított népzenei sorozatot a hasonlíthatatlanul nagyobb anyagi erőforrásokkal dolgozó külföld hasonló anyaga közt seholsem ismerünk. Ha anyagi eszközeink engedik (az összes felmerülő költségekre csak ezer pengő állt rendelkezésre), még sokkal több értékes anyagot is felvehettünk volna.

Felvételre került összesen 26 énekelt dallam és 2 hosszú furulyán előadott melódia; ez utóbbiak egyike énekelt formájában is felvett népénekdallam (Szerelem, szerelem – Átkozott gyötrelem) érdekesen cifrázott, hangszeres változata, a másik szövegtelen táncmelódia.

Az énekelt dallamok közt talán legértékesebb, legmegkapóbb emlék a régebben országszerte ismert Fehér László balladának tolnamegyei változata. Szövege tömörségével és hallatlan kifejező erejével a régi magyar énekstílus csodálatos dokumentumaként állítja elénk:

    Nem csodálatos-e az utolsó strófa drámai tömörségű tartalmi fokozása (Fehér Anna, Fehér Anna – Szalad a folyosóra – Folyosórul a szobába...), a 3-4. strófa biblikus stílusra emlékeztető nyomatékozó ismétlése (Bátyám, bátyám, édes bátyám – Aluszol-é vagy meghaltál. – Nem aluszom sem meghaltam...) vagy még előbb az inverziós szerkesztésű ismétlés a bekezdő strófában (Minden kantár szerszámostul – Minden szerszám kantárostul). Nyomot hagyott a balladarészlet hangján, előadásán a XVI. század magyar epikája, a históriás ének típusa is.

Előadónk, Pápa Józsefné 66 éves bátai asszony, már csak erre az öt strófára emlékezett; hivatlan és lényegében kilátástalan barbár beavatkozás lett volna a feledésbe merült hagyomány mesterséges felélesztésének minden kísérlete, a folytatólagos strófák betanításának az eszközével, úgy amint ezt külföldön nem egy esetben megpróbálták. Különben a lemezek rövid időtartama miatt amúgysem vehettük volna fel a balladát egész terjedelmében (Bartók könyvében pl. 28 strófás változatot közöl).

Ugyancsak balladaszerű, elbeszélő az előadása a "Lóra csikós lóra" kezdetű, öt strófából álló éneknek, amely csupa szaggatott, röviden vázolt párbeszédes mondatból áll. Rendkívül figyelemre méltó és jellegzetesen népi vonás a strófatípus láncszerű szerkesztése: "Lóra csikós lóra – Elszaladt a ménes – Elszaladt a ménes. – Csak egyedül maradt a pányván a nyerges". A második szövegsor megismétlésével (ez valamennyi strófán keresztül így van) valósággal láncszerűen kapcsolódik egybe a dallamstrófa két fele: az első félstrófa utótagjából a másodikban előtag lesz.

A régi magyar virágénekek típusát tünteti fel az a négy strófájával felvett dallam, amelynek első versét ideiktatjuk:

Tipikus virágének még ez is:

vagy akár a másik, hármas ütemű (de azért legkevésbé sem németes) dallam, amelynek szövegét szintén ideiktatjuk:

    Az utóbbi különben (Vas megyében feljegyzett változatok tanúsága szerint) úgynevezett párosító éneknek a töredéke: a falu népe ugyanis játékos ének keretében "kiénekli" azokat a fiatal párokat, akiket egymásnak szán. – A "bíbor, bíbor, bíbori bársony. Aki nem bíbor, nem ide való" emlegetése valamely, az énekhez fűződő régi játékos szokásra mutat, amely ma már úgy látszik feledésbe ment.

Az alkalommal, népszokásokkal összefonódott dallamok között különösen figyelemre méltó a "Kocsira ládát – hegyibe a dunyhát – magam is fölülök. – Jaj anyám, anyám – kedves szülő dajkám – de hamar elvisznek" szövegű lakodalmas ének; ezt akkor éneklik, amikor a menyasszony szüleinek háza elé áll a szekér, hogy a menyasszonyt holmijával együtt elvigye a vőlegény házához. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy ez a dallam (ugyanúgy, mint a szintén lemezre felvett "haj Dunárul fúj a szél" kezdetű melódia) az úgynevezett quintelő dallamok típusához tartozik, amelyeknek eredetét Kodály Zoltán – a cseremisz népzenében kimutatott meglepő párhuzamok és megfelelések alapján – nem alaptalanul viszi vissza a népvándorlás koráig. Olyan dallamok ezek, melyekben a melódia második fele pontos, csak éppen a quinttel lefelé transzponált megismétlése az elsőnek. Egyébként olyan dallamtípus, amelyet az euráziai steppekultúrák körén kívül egyedül a magyar népzenében tudunk törvényszerűen kimutatni.

Az úgynevezett kanásztánc jellegzetes dallamát ismerjük fel abban az énekben, melynek első strófája:

    Ez a dallamtípus megint történeti távlatokat nyit meg: Bartók Béla megállapítása szerint ugyanis valószínűleg ebből a típusból fejlődött ki a legismertebb kurucnóták jellegzetes strófatípusa (például a Tyukodi nóta) és talán a XVIII – XIX. század fordulóján feltűnő verbunkos-dalirodalom is. Maga a ritmustípus különben kimutathatóan felvidéki, közelebbről rutén eredetű (az ún. kolomejka tánc ritmusa).

Tisztán népköltészeti motívumok mellett a régi irodalmi kultúra lecsapódását, a "gesunkenes Kulturgut" típusát is megtaláljuk ebben az anyagban: a cidrusfa, cédrusfa-erdő emlegetése mellett – amely akár bibliai eredeti alapján, akár más irodalmi forrásból származóan valósággal otthonos lett a magyar népköltésben és népzenében – különösen figyelemre méltó itt a Fehér László ballada egy sora: "Fehér Anna, Fehér Anna – Szívem adta szép Dianna". Nyilvánvalóan a régi tudós irodalomból, talán éppen deákos széphistóriából került ez a név a népballadába.

De nem folytatjuk tovább a részletek kiemelését. Már ebből a néhány példából is látható, hogy a magyar népzenei lemezfelvételek első sorozatában egészen kivételes érdekességű dalanyag került a magyar közönség és – ami rendkívül fontos lehet számunkra – a külföld elé. Ebben a tekintetben különösen jelentőségteljes a felvételek munkáját pártoló és szervező Magyar Nemzeti Múzeumnak az a terve, hogy az összes készülő és már elkészült lemezek anyagát a lemezek forgalombahozatalával párhuzamosan, magyar- és angolnyelvű magyarázó füzetekben is közrebocsátja, hogy így minden rendelkezésre álló eszközzel a maga részéről is elősegítse a lemezek pedagógiai célú használatát és elterjedését. Ezek a füzetek tartalmazzák majd 1. a lemezre felvett dallamanyag lehető legpontosabb, teljes terjedelmű lejegyzését, kótáját (aminek a munkáját Bartók és Kodály szívességből vállalták), 2. az előadó énekesek és játékosok személyi adatait (fényképekkel), 3. a verses szövegeket és a megértésükhöz szükséges folklorisztikai magyarázó jegyzeteket magyarul és szó szerinti angol fordításban. – Az első ilyen, a fent ismertetett lemezekhez tartozó füzet munkája már elkészült.

Ezzel a népzenei lemezek anyagát párhuzamosan kísérő munkával a magyar lemezsorozatok már eleve előnybe kerülnek a külföldi, hasonló célú felvételekkel szemben, amelyek egyébként időben és különösen anyagi felkészültségben messze megelőztek minket, mint pl. a német, lengyel, cseh és román népzenei lemezek. Mindezek a külföldi felvételek – egy-két jelentéktelen kivételtől eltekintve – magyarázat és pontos lejegyzés nélkül kerültek forgalomba; – ami különben könnyen érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy egy-egy bonyolultabb, cifrább dallam lejegyzése legalább 3-4 órai megfeszített munkát vesz igénybe, egy-egy kétoldalas lemez (6-7 dallammal) lekótázása tehát átlag 25-30 órai erős lejegyző munkát jelent, amit nem szívesen vállal akárki. Mi itt Magyarországon abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Bartók és Kodály személyében Európa két leggyakorlottabb és leglelkesebb szakembere áll az ügy szolgálatában, akik minden anyagi és erkölcsi ellenszolgáltatás nélkül vállalták ezt a fáradságos munkát.

A magyar népzenei gramofonfelvételek első sorozatának megvalósításával tehát – ami különben az egész elvégzendő munkának csak csekély töredékét, első nekilendülését jelenti – egy minden tekintetben nagy horderejű munka megindulásáról adhatunk számot. Tekintsük át most röviden ennek a munkának eszközeit, célját és várható eredményeit.

Hogy a magyar népzenei felvételek célja és eredményei tekintetében tisztán lássunk, először el kell határolnunk a gramofonfelvételekben testet öltött ismertető propagandisztikus munkát a szoros értelemben vett népzenei gyűjtés területétől, a tulajdonképpeni folklorisztikus kutatómunkától. A magyar népzene tudományos célú felgyűjtésének terén Bartók és Kodály rendszeres gyűjtésének a megindulása, (említésre méltó különben az a gyakran figyelmen kívül hagyott körülmény, hogy a magyar népzenei gyűjtés már 1905-ben is fontos előzményekre, előmunkálatokra tekinthetett vissza; gondoljunk csak Vikár Béla fonográfos gyűjtésére vagy Seprődi János erdélyi kutatásaira.) vagyis kereken 1905. óta sok minden történt, bár távolról sem annyi, amennyit kedvezőbb anyagi körülmények közt tenni lehetett és tenni kellett volna, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a magyar népi kultúrának egyik legfontosabb, leggazdagabb és legmagyarabb munkaterületéről van szó, amely a magyar díszítő népművészet (textilmunka, faragás, stb.) jelentőségével legalább is egyenrangú.

A népzenei gyűjtés munkája, tekintve, hogy a lelkiismeretes gyűjtőre váró zenefolklorisztikai munka rendkívüli felelősséget és készültséget igényel, lényegében speciális készültségű szakemberek, tudósok feladata. Eszköze a bárhová hordozható és könnyűkezelésű Edison-féle fonográf, amely viaszhengerre rögzíti meg az énekes, illetőleg hangszerjátékos előadását. A fonográfhengerek és a róluk készült úgynevezett támlapok (a dallamok pontos lejegyzésével) központi gyűjtőhelye a Néprajzi Múzeum, (az 1934. évi múzeumi törvény új elnevezése szerint az Országos Magyar Történeti Múzeum Néprajzi Tára), amely az így összegyűlt népzenei anyagot elraktározza, illetőleg tudományos feldolgozás céljából (ami ebben az esetben sajtó alá készítést, rendszerezést jelent) a Magyar Tudományos Akadémia népzenei bizottságának rendelkezésére bocsátja.

A néprajzi gyűjtésre egyébként is nyomasztóan nehezedő anyagi nehézségektől eltekintve, az eddigi népzenei gyűjtés rendszerezésének a munkája állandóan folyik, úgyhogy ezen a téren a legmesszebbmenő takarékosság szemmeltartásával (így például a néprajzi gyűjtőútra kiszálló tudományos tisztviselők minden napidíjról lemondanak), a munka folytonosságát legalább nagyjából biztosítani lehet, holott az összegyűjtött fonográfhenger-anyag mennyiségét és rendszeres gyarapítását tekintve a bukaresti román népzenei archívumok mögött (hogy csak a legközelebb eső és legfájóbban megszégyenítő példát említsem), amelyek eddig több mint 8000 henger felett rendelkeznek, messze el is maradtunk.

A Néprajzi Múzeumnak, amely az országnak egyetlen, nemzetközi viszonylatban számottevő és külföldiektől is mind gyakrabban felkeresett néprajzi gyűjteménye, mindennemű néprajzi gyűjtés céljára (amely tehát a magyar népművészet minden ágát felöleli: a hímzésektől és pásztorfaragásoktól kezdve a népszokások, népköltés és népzene gyűjtéséig) évenként összesen 1200 pengő, vagyis havi egyszáz pengő áll rendelkezésére, amiből a népzenei gyűjtésre évenként átlag 250 pengő jut. A múzeumra váró kulturális és nemzeti feladatokhoz viszonyítva ez a javadalom körülbelül annyit jelent, mintha a Nemzeti Színház állami támogatása egyetlen színész javadalmazását tenné ki. Amikor egyetlen fonográfhenger vételára kb. 4 pengő, ebből az évi 250 pengőből a szó szoros értelmében teljesen lehetetlen akár egyetlen eredményes gyűjtőutat is organizálni, tekintve, hogy még a gyűjtő-tisztviselők számára a Magyar Államvasutaktól kért menetdíjkedvezmények ügyét sem sikerült – ismételt kérés ellenére – keresztülvinni, úgyhogy a Néprajzi Múzeum gyűjtőútra kiküldött fiatal tisztviselői és gyakornokai számára (akik közt túlnyomó számú az ingyenes gyakornok és a foglalkoztatott diplomás, tehát nem kinevezett, véglegesített tisztviselő) a Magyar Államvasutak vonalain teljes árú vasúti jegyet kénytelen fizetni – illetőleg volna kénytelen fizetni, ha ilyen körülmények közt rendszeres gyűjtésről egyáltalán szó lehetne.

Ugyanekkor pedig világosan látjuk, hogy a régi magyar népzenestílus legértékesebb dallamanyaga évről-évre pusztulóban van. Legtöbb helyen már csak 60-70 éves öregek tudják még a dallamokat. Velük együtt aztán az egész régi dallamstílus is kihal, mert a fiatalság ma már falun is csak a rádióból megismert divatos városi nótákat, legjobb esetben pedig (de szintén mind ritkábban) az "új stílusú" magyar népdalokat ismeri. Ez utóbbiak pedig, ha magyar eredetűek is (mint Bartók kimutatta), magyar népzenei specialitásnak ma már nem számíthatnak, minthogy a szomszédos tót, rutén, horvát lakosság javarészüket átvette és a maga nyelvén énekli, a külföld pedig – a mi tehetetlenségünk hibájából – ma már tót, rutén, horvát, stb. forrásból ismeri őket. Ezekre a dallamokra tehát ma már hiába hivatkozunk.

Vegyük most kissé fontolóra azt is, mely eszközök és lehetőségek állnak rendelkezésünkre a másik téren, a magyar népzene megismertetésének, népszerűsítésének, komoly értelemben vett propagandájának a munkájában. Ezen a téren ugyanis – bár a népzenei anyag természetesen közös és egyik munkakör a másik nélkül eredményesen ki nem építhető – szükségszerűen praktikus szempontok is befolynak a munka irányításába; mások itt az eszközök és részben mások a feladatok is.

A fentebb ismertetett, 1936 végén kidolgozott, egyelőre négy lemezből álló bemutató anyag elkészültéig, tehát tulajdonképpen a legutóbbi hónapokig ezen a téren alig beszélhetünk számottevő munkáról vagy eredményről. Magyar népzenei lemezünk egyáltalán nem volt. Így állt elő aztán az a fonák helyzet, hogy míg irodalmunkban, propagandisztikus, "idegenforgalmi" célú írásokban világszerte önérzetesen hirdettük a magyar népzene eredetiségét, "őserejét", folklorisztikus és művészi értékét, addig külföldi barátunknak, az ide érkező idegen látogatónak egyetlen hamisítatlan magyar népdallamot nem tudtunk eredeti paraszti előadásban, gramofonlemezen bemutatni.

    Tettük pedig ezt ugyanakkor, amikor a Bukarestben működő nem is egy, hanem két román népzenei archívum (egyiket a román kultuszminisztérium, másikat a román zeneszerzők egyesülete tartja fenn) sok ezerszámra menő fonográffelvétele mellett három hangosfilmmel és 19 gramofonlemez-felvétellel hirdeti szerte Európában a román népzene eredetiségét és magasabbrendűségét; amikor a prágai Masaryk elnökről elnevezett népművelési intézet már 1934. előtt 10 gramofonlemezt hozott csehszlovák népzenével forgalomba. Elég pontos értesüléseink vannak Bartók Béla legújabb törökországi útja révén – a török kormány népzenei terveiről is. A török kormány legutóbb harmincezer török fontot (körülbelül százhúszezer pengőnek megfelelő összeget) állított be költségvetésébe erre a célra és hivatalosan felkérte Bartók Bélát arra, hogy a török népzenét a helyszínén tanulmányozza és javaslatot tegyen a létesítendő török népzenei intézet megszervezésére. A berlini Institut für Lautforschung saját készítésű lemezgyűjteménye több mint 800 lemezfelvételből áll, amelyek anyagából az érdeklődő kívánságára bármikor készítenek és adnak el lemezmásolatokat. Nagy szégyenünkre szolgálhat az, hogy ebben az Európa valamennyi országának népzenéjét felölelő nagy gyűjteményben (amelynek létesítési költsége lényegesen meghaladta a kétszázezer márkát) a magyar népzene egyetlen lemezzel sincsen képviselve. (A román és cseh intézetekre vonatkozó adatokat az Institut International de Coopération Intellectuelle kiadásában megjelent "Musique et chansons populaires" című bibliográfiából, a berlini intézet adatait pedig annak F. Bose szerkesztésében nemrég (1936.) megjelent katalógusából vettem.)

Mindezzel szemben gyakran éppen szakemberektől halljuk azt az ellenvetést, hogy hiszen itt vannak Bartók és Kodály külföldön is mindenütt mintaszerűnek elismert népdalkiadványai: miért nem bízzuk a propagandát ezekre. Ez az ellenvetés a való helyzet teljes félreismerésén alapul: az említett kiadványok tudományos célú munkák, amelyek a népzenei szakemberek szűk körén túlmenően nem számíthatnak nagyobb közönség (nevezetesen laikusok) érdeklődésére. A könyvben, kótában lefektetett népi dallammal nem hogy a külföldi, de még a népzenében legtöbbször bámulatosan tájékozatlan magyar zenészember sem tud mit kezdeni: a kótakép szokatlan, idegen, tehát érthetetlen számára. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a mai, nyugat-európai eredetű kótaírás a mi népzenénknek és általában minden kelet-európai vagy Európán kívüli népzenének nem lényegét, hanem csak sematikus vázlatát adja vissza: nem egyenértékű mása, csak megközelítő, tökéletlen jelzése az eredeti akusztikai képnek. Számtalanszor volt már alkalmunk tapasztalni külföldi zenészek (hogy laikusokról ne is beszéljünk) teljes tehetetlenségét népzenei kiadványainkkal szemben. A kótakép egymagában tehát senkinek sem ad valósághű, kielégítő akusztikai képet.

Nem megyünk többre a Néprajzi Múzeumban összegyűjtött fonográfhengeranyaggal sem. Egyrészről a fonográfhenger rendkívül érzékeny anyagból, viaszból lévén, könnyen romlik és a használat által feltartózhatatlanul kopásnak, pusztulásnak van kitéve. Ezért az érdeklődő nagyközönség kezébe nem adható. A fonográfhengerekről csak egyenként lehet másolatot készíteni és így terjesztésre, propagandára sem alkalmas. Mindezen felül pedig akusztikailag annyira torz képét adja a dallam hangképének, hogy azt bemutatás céljára, akár előadóteremben, akár rádióközvetítésben, teljesen használhatatlanná teszi. Ne felejtsük el, hogy a fonográffelvétel a hangrögzítésnek legkezdetlegesebb, közel 60 év óta használt módja (1877-ben találta fel Edison), amely azóta technikailag alig fejlődött. Fő előnye, ami a gyűjtésben mai napig való használatát európaszerte biztosította, a könnyű hordozhatóság és az egyszerű kezelés: fonográffal olyan faluban is gyűjthetünk, ahol nincsen villanyáram, míg a modernebb hangfelvételi módszerek valamennyien a villanyhálózat körzetéhez vannak kötve.

A népzene megismertetésének munkájában tehát sem a kótás publikáció, sem a fonográfhenger nem bizonyult célravezető eszköznek. Egyetlen megoldásként a gramofonlemez marad hátra, amely akusztikailag tökéletes hangleadást biztosít, tetszés szerint sokszorosítható és ezzel mindennemű bemutatásra, propagandára, rádióközvetítésre elsősorban alkalmas.

A magyar népzenei anyagot kifogástalan előadásban bemutató gramofonlemezek tehát minden téren erősen érezhető hiányt fognak betölteni. A fő nehézség itt csak az, hogy a lemezfelvétel költségei igen magasak: egy-egy kétoldalas lemez 100 példányban való előállítása legkedvezőbb esetben 260-300 pengő, az előállítást terhelő különböző adminisztratív költségek, mint tiszteletdíj, falusi énekeseknél útiköltség, stb. nélkül. Ezért a lemezek anyagának összeállításában a legnagyobb körültekintéssel kell eljárni. Elsősorban a következő kérdések várnak tisztázásra: 1. Mit vegyünk fel? 2. Kire, mely szervre vagy intézményre bízzuk a felvételek megszervezését, elkészítését és ellenőrzését?

1. Mindenekelőtt kétségen felül áll ma már az, hogy csak feldolgozatlan, eredeti formájában megőrzött népzene jöhet tekintetbe, eredeti paraszti előadásban. Mindennemű feldolgozás, zongorakíséret hozzáadása már eleve a népi énekesek kikapcsolására, tehát a néprajzi dokumentum meghamisítására vezet. Ezért lett teljesen célját tévesztett az a ma mintegy tíz éve, tekintélyes összegű állami támogatással – amelynek a költségén ma nemcsak a Csonkaország, hanem az elszakított területek egész népzenei anyagát felvehetnők gramofonlemezre, vagy Közép-Európa legnagyobbszabású népzenei kutatóintézetét rendezhetnők be Budapesten – az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízásából az Iskolánkívüli Népművelés céljára a His Masters Voice gyár által készített sorozat, amely zongorakíséretes feldolgozásban, neves énekművészek közreműködésével készült, és így a magyar népzenét sem itt, sem külföldön hitelesen nem képviseli. Köztudomású tény, hogy ez a sorozat a népiskolákban való kísérletnél teljes kudarcot vallott, amennyiben a magyar falusi parasztság ezeket a feldolgozásokat nem volt hajlandó magyar népdalként elfogadni, amint egyébként is senki nem hallotta még a magyar parasztot zongorakíséret mellé énekelni. Külföldön pedig (mindezt ismételten személyesen volt alkalmam tapasztalni) egyenesen nevetség tárgyává lettünk ezekkel a zongorakíséretes magyar parasztdalainkkal. Legyünk végre tisztában azzal, hogy a művelt külföldi – akár szakember, akár laikus legyen – a magyar népzenében éppúgy, mint a magyar népművészet többi ágában is elsősorban a magyar specialitást, a Nyugat-Európában már végleg kiveszett hiteles néprajzi- és népzenei emléket, az idegenszerűséget (hogy nem mondjam, exotikumot) keresi, nem pedig a magyar városi középosztály ízlése szerint feldolgozott készítményt. Itt is tehát a helyesen felfogott praktikus szempont (a magyar sajátság hangsúlyozása) ugyanoda vezet, mint a tudományos hitelesség követelménye: magyar népzenét csak eredeti formájában, paraszti előadásban szabad és érdemes lemezre felvenni.

2. A másik kérdés, amely a magyar népzenei felvételekkel kapcsolatban felmerült az, hogy mely intézmény vagy mely szerv végezze a felvételek tudományos és néprajzi előkészítésének munkáját, a felveendő dallamok és az előadók kiválasztását, a felvételek ellenőrzését? Különösen nehéz feladatot jelent a felvételek néprajzi és tudományos előkészítése. Minthogy a Bartók – Kodály-féle magyar népdalgyűjtés anyagának nagy része 20-30 év előtti, részben még a világháborút megelőző időből származó gyűjtés eredménye, az akkori előadók személyére ma már alig számíthatunk. A most számbajövő előadók kiválasztására tehát néhány szakembernek végig kell utaznia a népzenei szempontból jelentős magyar vidék falvait és tanyáit és fel kell kutatnia a népzene ma élő emlékeit. Az így kiválasztott népi előadókat (énekeseket vagy hangszerjátékosokat) azután lehetőség csoportosan fel kell hozni Budapestre, minthogy akusztikailag tökéletes felvételre ma még csak a fővárosban vannak meg a szükséges technikai előfeltételek.

A gramofonlemezbe való éneklés előtt végül az előadónak végig kell énekelnie vagy játszania teljes népzenei tudását, hogy abból kiválogathassuk, mi az értékes régi stílusú anyag, ami felvételre mindenképpen érdemes és mi a selejtes dallamanyag, ami ma – a rádió és más technikai eszközök útján – sajnos már szintén messzemenően behatolt a falusi, tanyai népi énekesek dallamvilágába. Tekintve, hogy írástalan hagyományról van szó, néha rendkívüli nehézségeket jelent a sokstrófás balladák zavartalan beéneklésének a biztosítása. A tapasztalat az, hogy az írásos segítség inkább csak megzavarja a falusi énekest, semhogy hathatósan segítené az emlékezetét. Ugyancsak tájékozott szakembert kíván a csonka formában fennmaradt dallamok típusának a felismerése. Ezzel kapcsolatban fontos az is, hogy feljegyzésre kerüljön, megörökíttessék minden olyan népszokás, babona vagy játék, ami a felvett dallamokhoz kapcsolódik; alkalomhoz kötött dallamoknál az alkalom megnevezése és pontos leírása (sirató, regölő, táncdallam, játékdallam, lakodalmas, stb.), szóval a felvett dallamanyag folklorisztikus háttere, amiben különben magyar népzenei gyűjtésünk még sajnálatosan elmaradt pl. a román népzenei kutatás céltudatos munkája mögött. Mindezzel azonban a felvételekkel kapcsolatos munka még mindig nem nyert befejezést. A lemezfelvételek technikai kidolgozás után (a Múzeumban elhelyezendő matricák készítése és a forgalomba kerülő lemezpéldányok préselése) még hátra van a lemezekre felvett dallamanyag lejegyzése és kiegészítő füzetben való közzététele, aminek munkájáról fentebb már megemlékeztünk. Mind e feladatok megoldására csak olyan intézmény képes, amely rendszeresen és tudományos megalapozottsággal foglalkozik a magyar folklore és a magyar népzenei kutatás kérdéseivel. Ezt a munkát jelenleg az Országos Magyar Történeti Múzeum Néprajzi Tára látja el, szoros együttműködésben a Magyar Tudományos Akadémia népzenei bizottságával, nevezetesen Bartók Bélával, aki a népzenei lemezsorozatok tudományos és művészi ellenőrzését, irányítását is vállalta.

Nálunk Magyarországon tehát megvan a lehetőség arra, hogy jobb és tudományos szempontból maradandóbb munkát végezzünk, mint a külföld hasonló intézményei. Sehol külföldön ugyanis nem áll e munka szolgálatában olyan szakképzett zenészfolkloristák csoportja, mint nálunk a Bartók és Kodály kezdeményező munkája nyomán kialakult kutatócsoport. Hozzátehetjük mindjárt azt is, hogy sehol Nyugat- vagy Közép-Európában nem találunk olyan népzenei anyagot, amely régiségben, eredetiségben a magyarhoz volna fogható. Ha nekünk a megfelelő anyagi eszközök előteremtése révén módunkban állna a magyar népzene legértékesebb típusait 30-40 lemezből álló kifogástalan sorozatban bemutatni, akkor minden nehézség nélkül teljesen homályba állíthatnók akár a németek, lengyelek, csehek vagy románok hasonló természetű munkáját.

Talán szabad remélnünk, hogy ennek a nemzeti és kulturális feladatnak a fontosságát egyszer majd hivatalos állami szerveink is felismerik, úgy amint azt a magyar gazdasági élet néhány tekintélyes szerve legutóbb felismerte. Remélhetőleg nem csak akkor fogunk ráeszmélni a magyar népzene megmentésének a fontosságára, amikor annak felvételére és megrögzítésére, a népi énekesek kihalása folytán, már nem lesz módunk. Mert ez néhány éven belül elkerülhetetlenül be fog következni.

Magyar Szemle Kny. (1937)