Patria

Az albumunkban kiadásra kerülő három hanglemez – a népzenei felvételeket kísérő kottával és jegyzetekkel együtt – újranyomás: válogatás egy több mint négy évtizedes, akkor csak keveseknek hozzáférhető, azóta híressé lett 78-as fordulatú lemezanyagból. 1937/38-ban Budapesten, a Magyar Rádió stúdiójában készültek a felvételek, hogy a hosszú előkészítő munka után gondosan megválogatott paraszt előadók muzsikálása valósághű hangminőségben kerüljön megörökítésre. Bartók sürgetésére az az idő tájt legmodernebb, és a jövő számára legbiztonságosabb hangrögzítési eszközökkel akarták megmenteni népzenénk régi stílusának, főként pedig régies előadásmódjának különösen értékes egyedeit. A Magyar Rádió és a Néprajzi Múzeum adta ki, a Patria cég préselte az 1939-től bolti forgalomba került lemezeket.

Nem ezek az úgynevezett „Patria lemezek” alkotják egyébként a magyar népzenegyűjtés archív hanganyagának őskorát. Vikár már 1895-től, Bartók és Kodály 1906-tól nagyobb mennyiségű népdalt vett fel fonográffal, s követte őket egy sor fiatalabb gyűjtő. Népzenénk századeleji felfedezése, a Bartók és a Kodály életműben megmutatkozó népzenei hatások forrásai szempontjából minden bizonnyal a hat-nyolc évtizedes, múzeumban őrzött, gyenge hangminőségű viasz fonográfhengerek a fontosabbak. (Ezekből ad válogatást a Bartók centenáriumra készült, Sárosi Bálint szerkesztette lemez: „Bartók Béla fonográf felvételeiből”, Hungaroton LPX 18069).

A „Patria lemezek” egy csoportjának – annak a kétórányi zenének, amelyet albumunk a nagyközönség számára most közread – van azonban egy különlegessége: a lemezkísérő kottalejegyzés. Bartók úgy akarta kézbe adni a néprajzi lemezt, hogy ki-ki érdeklődésének mértékében olvashassa is, tudatosíthassa is, amit hall. A kottaolvasó a díszítések, a ritmika szinte mikroszkopikus felnagyítású részleteit; a csak szövegolvasó a tájnyelv fordulatait, a kiejtés fonetikailag pontos árnyalatait.

„Lejegyzései a végső határt jelentik, ameddig emberi fül műszerek nélkül eljuthat” – írta Kodály erről a legérettebb Bartók lejegyzés-típusról. Nem is kell részleteznünk, mennyiféle gyakorlati célra hasznosítható a válogatottan értékes hangzó népzenei anyag és a róla készült minuciózus Bartók-lejegyzés:

magasabb fokú hallásfejlesztésre;

a népzenei díszítő stílusok finomságainak tanulmányozására, reprodukáló elsajátítására; népzene-lejegyzés technikájának gyakorlására, stb.

Bartók lejegyzéseit részben az ő saját kézírásában olvashatjuk (például a három első sirató nyomban az ő tusleírásának reprodukciója), részben pedig hűséges másolójának, Deutsch Jenőnek hasonló karakterű írásában (például a siratók utáni „A temetőkapu” az ő tisztázata). Bartókon kívül 1938-ban még két fiatal szakember készült el a lemezkísérő lejegyzésekkel; méltányos, hogy mesterükhöz hű és szép munkájuk Függelékként csatlakozzon Bartók lejegyzéseihez. Egyikük éppen Deutsch Jenő, Bartók zongorista tanítványa, akit elkönyvelünk a mester legmegbízhatóbb másolójaként. (Rá bízta egynemű kórusainak nyomtatásra került leírását, a nagy román gyűjtemény zömének és török gyűjtésének kiadásra kész tisztázását.) Bartók azonban nagyra becsülte Deutsch Jenő finom hallását és lejegyző technikáját is: leginkább csak benne bízott, ha hangszeres előadást kellett lekottázni. Rumanian Folk Music 3-kötetes művében a maga fantasztikus lejegyzései között, nem véletlenül szerepel néhány dudajáték-lekottázás Deutschtól. Albumunk legyen újabb emlékeztető; életművet úgysem hagyhatott maga után a fasizmus áldozata lett (1943-ban halt meg). Veress Sándor is szerepel függelékünkben egy 78-as fordulatú lemez lejegyzésének gondozójaként. A ma Svájcban élő mester néprajzi munkásságából ez ugyan csak morzsányi, de híradás arról, hogy az akkori fiatal zeneszerző önzetlenül vállalta a Bartók által kijelölt nehezebb utat. Albumunk lemez-sorrendje önkényes, e sorok írójának javaslata. A „Patria lemezek” F.1. és F.2., stb. számozása a forgalmazás sorrendje, amely pontatlanul követi a felvételek kronológiáját, s nem rendezi el tájegységek szerint a népzenei anyagot. A jelen sorrend a Bartók-lejegyzésűeket veszi előre; azon belül azzal a három siratóval kezdi a sort, amelyek Bartók számára is a legszenzációsabb leletnek számítottak. A további sorrend önként kínálkozik: a siratókat éneklő két kőrösfői asszony cifrázott dalai; tovább haladva Erdélyben, a kászonimpéri Veresné lemezei; átlépve a Kárpátokon, a két moldvai asszony dalkincse. (Szabóné siratója, a „Mámikám, mámikám” a lemezkészítés során megsemmisült anyagok egyike; Bartók lejegyzése maradt fenn csupán.) Majd Dunántúl következik, a két változatban elénekelt törökkoppányi balladával, a vitnyédi gyermekjátékokkal; végül férfiének és dudajáték az Alföldről. A Deutsch- és Veress-lejegyzésűeket meghagytuk a lemezszámok sorrendjében. – A dallamok jegyzetének első fele a lejegyzőktől származik: a O utáni kiegészítés a kéziratok forrásairól, lemez- újranyomásokról, a „Magyar Népzene Tára” és a Kodály/Vargyas példatár kiadásairól számol be. (A kézirat lezárása után jelent meg Domoskos Pál Péter könyve: Bartók Béla kapcsolata a moldvai csángó magyarokkal, Budapest, 1981., amely közreadja az I.36. 44. 48. lemezek dallamának kottáját.) A lemezkísérő lejegyzés műfajára tekintettel feleslegesnek tetszett zenei mutatók és magyarázatok készítése.

A LEMEZFELVÉTELEK TÖRTÉNETE

Előtörténet: az 1936-os négy első lemez

1934. őszén Bartókot a Zeneművészeti Főiskola zongoratanárát, kérésére áthelyezték a Magyar Tudományos Akadémiára, hogy annak megbízásából sajtó alá rendezze a magyar népzenei gyűjtést, az úgynevezett „Egyetemes Gyűjtemény”-t. Bartók elképesztő tempóban és munkabírással kezdett maga- kijelölte dolgához. A legfőbb feladat az anyag begyűjtése, a fonográfhengereken őrzött népzene lejegyzése, vagy a régebbi keletű átírások revíziója volt. Ő maga 1918 – utolsó jelentős gyűjtőéve – óta jobbára saját nem magyar gyűjtéseinek rendszerezésén, kötetekké formálásán dolgozott. Ennyi magyar népdal, s főként ennyi idegenek-gyűjtötte vegyes értékű anyag régóta nem volt a kezében. Újabb tapasztalatai fokozták éberségét. Éppen 1934. februárjában Bukarestben azt tapasztalta, hogy a Constantin Brăiloiu vezette román népzenekutatás fontos módszertani lépéseket tett. A gyűjtés során rögzítendő néprajzi adatok alapossága és módszeressége terén munkájuk nekünk is tanításul szolgál, vélte: „Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét” brossúrájában Bartók. Ami még jobban meglepte, az a friss hangfelvételek hatalmas száma. „1925-ig alig néhány fölvételük volt és akik a gyűjtés mesterségbeli részét tulajdonképpen tőlünk tanulták, jelenleg már kb. 8000 fon.hengert kitevő gyűjteményük van Bukarestben. Sőt az ottani ’Román zeneszerzők egyesülete’ még ezzel sem elégedett meg: 1934 óta nagy és egyre bővülő grammofon-lemez gyűjteményt létesített parasztzenefölvételekkel; nagysága már eddig is kb. 100 lemezre tehető. Nekünk viszont egyetlen egy grammofón fölvételünk sincs parasztzenével paraszti előadásban.”

Az idézett sorok egy 1935. május 20-i Bartók levélfogalmazványból valók, amelyet egyenesen a miniszterelnöknek, Gömbös Gyulának akart írni, s amely végül „A magyar népzene megörökítésének fontossága” címet kapott. Ebben a régi stílusú magyar népdalok és főként az eredeti paraszti előadás gramofonlemezen való megörökítését sürgette. Ha 5-6 éven át évi kb. 2000 pengő állna rendelkezésre, érvelt Bartók, 10-12 duplalemezből álló gyűjteményt lehetne létesíteni. Egy évvel később, 1936. április 20-án, a MTA Néprajztudományi Bizottsága elé szerényebb javaslatot terjesztett. Csupán 500 pengőt kért az Akadémiától, amely a Magyar Történeti Múzeum 500 pengőjével együtt elegendő lenne az induláshoz. „Ha végre lesz 2-3 kifogástalanul hangzó grammofon lemezünk magyar népi felvételekkel; ha ezeket az illetékes köröknek bemutathatjuk; akkor talán más helyről is megindul ennek az ügynek kellő és hathatós támogatása.”

A négy első lemez szűk szakmai kör számára még ez évben megjelent. „Az első, mintegy kísérletképpen felvett és kidolgozott lemezfelvételek 1936. decemberében készültek el; az eddigi munka eredménye 4, egyenként 50 példányban előállított lemezfelvétel Somogy és Tolna megyei népi énekesek (köztük egy ,hosszi furulya’-játékos) előadásában. A felvételek munkáját Bartók Béla vezette, a Néprajzi tár szakembereinek közreműködésével; ugyanő válogatta ki az előadó énekeseket és a felveendő dallamokat.” Bartha Dénest idéztük (A magyar népzenei felvételek programmja, Budapest, 1937.), aki a négy lemez kísérőjeként kiadott kis könyvecskét is szerkesztette. (Magyar Népzenei Gramofonfelvételek. Az Országos Magyar Történeti Múzeum Néprajzi Osztályának felvételei. A Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. I. sorozat, Budapest, 1937.) A mikrofon elé kerülő énekesek kiválasztásában Seemayer Vilmosé volt a főszerep (ő járt ki a terepre, jegyezte fel, esetleg fonografálta is a legjobb anyagot), a múzeum részéről pedig Lajtha László segített. A lemezre vett dallamok igen részletes lejegyzését – amelyet a kísérő könyvecske a szükséges néprajzi adatokkal és magyarázatokkal kinyomtatott – Bartók és Kodály szívességből vállalta.

Szakmai körökben nagy becsben áll máig ez az 1936-os négy lemez. Itt hangzik fel például Varga Pál (68 éves, Surd, Somogy megye) díszes változata a „Rëpülj páva rëpülj” népdalból (2Bc); itt örökítették meg Káplár János (53, Berzence, Somogy megye) különös dünnyögő „hosszi furulya” játékát (2Aa, 2Ba), és dunántúli ingadozó tercű, díszítésekkel zsúfolt éneklését: „Szerelem, szerelem”, „Rab vagyok” (2Aa, 2Ab), stb. A négy 78-as fordulatú lemez dallamainak legalább fele LP átjátszásban már hosszabb ideje hozzáférhető. Először Bartók fia, Bartók Péter jelentetett meg közülük egy sort (Hungarian Folk songs: Ethnic Folkways Library, P. 1000, New York 1950.), majd Rajeczky Benjamin (Magyar Népzene/Hungarian folk Music I., Hungaroton LPX 10095- 10098, Budapest, 1968.). Egyébként már a népzenei lemezfelvételek 1937/38- ban meginduló nagy sorozata is megbecsülte ezt a négy úttörő lemezt azzal, hogy a Patria-gyártású 78-as lemezek közé utólag F.58-61 számozással besorolta.

Ami a végtelenül pontos népzenei lejegyzés módját illeti, az 1936-os 4 lemez közvetlen előfutára az albumunkban megjelenő kottázásnak. Inkább csak alaki okok szóltak amellett, hogy ne vegyük fel válogatásunkba: (1) nem válaszható el egyértelműen, hogy a lejegyzésben Bartók mellett mi Kodály munkája; (2) a lemezeket kísérő könyvecskében megjelent kotta idegen kéz írása, amit itt-ott bizonyíthatóan nem elég pontosan adja vissza a javarészt elveszett kézírásos Bartók lejegyzést; (3) a lejegyzés kotta-ortográfiája terén az 1936-os anyag néhány vonatkozásban még nem a legérettebb stádiumot képviseli.

Az 1937/38-as lemezfelvételek

Mindenekelőtt az agilis fiatal néprajzkutató Ortutay Gyula (1910-1978.) érdeme, hogy a népzenei hanglemezek szerényebb Bartók-programja egy összehasonlíthatatlanul nagyobb szabású sorozattá kerekedett a következő esztendőkben. 1938. novemberében ugyanis Ortutay már azt jelenthette, hogy „42 lemezen dallamok vannak, 30 lemezen mesék, 5 lemezen vallásos népi énekek, 2 lemezen pedig gyermekjátékok. … A 47, dallamokat tartalmazó lemezen összesen 211 énekelt, 9 furulyán, 14 dudán előadott dallam és 7 hegedűn előadott dallam található.” (Népmese, népdal – néprajzi hanglemezen. Magyar Szemle, 1938. nov.)

Ortutay, aki a Magyar Rádió irodalmi osztályán lektorként dolgozott, visszaemlékezése szerint 1936-ban kereste fel Bartókot, és miközben a 4 dunántúli lemez felvételei folytak, ő már egyengette a nagy, és a nagy nyilvánosságnak szóló lemezsorozat útját. Sikerült megnyernie az ügynek Kozma Miklóst, a rádió elnökigazgatóját, ily módon biztosítva egy többéves felvételi terv jelentős anyagi fedezetét és a lemezfelvételekhez ideális rádióstúdió körülményeket. Megszervezte az előzetes gyűjtés, a terepmunka gépezetét is, amely a Néprajzi Múzeum fiatal kutatóira épített; főként a fiatal Balla Péter, Veress Sándor és Volly István járta a kiszemelt vidékeket, ahol helyszíni kottás feljegyzéssel, esetenként fonográffelvétellel rögzítették a kiszemelt népdal és népmese egyedeket. A népmese- és szokásanyag rostálását maga Ortutay végezte, a vallásos népénekeket Bárdos Lajos bírálta – ebből is kitetszik, hogy az Ortutay-koncepció az ő etnológiai szemlélete előtt kissé szűkös csak-népzenei kereteket valamelyest kibővítette. A népdalok felvételeinek irányítása azonban a Bartók – Kodály – Lajtha triumvirátus kezében maradt. Sőt, ha jól értelmezzük a töredékesen fennmaradt levelezés- és emlékezésanyagot, a munka kezdeti szakaszában Bartók kétségkívül vezető szerepet játszott. Tudniillik azzal, hogy ő sem időt, sem energiát nem sajnálva dolgozott a kiválasztás-felvétel-dallamlejegyzés maga eltervezte munkafolyamatain, hogy a lemezek a szükséges kottás kísérettel mielőbb az érdeklődők kezében lehessenek.

Mindenekelőtt tekintsük át az 1937/38-as stúdiófelvételek krónikáját. Táblázatban foglaltuk össze az alapvető információkat: a felvételek sorrendjét, időpontját, az előadókat, a lemezek számát. Mindezt összevethetjük Bartók életrajzának párhuzamos eseményeivel, hogy tudjuk, itthon volt-e egyáltalán az egyes felvételek időpontjában. A lemezszámokhoz fűzött kiegészítés elmondja, melyik lemezek anyagáról készített kottalejegyzést Bartók, illetőleg a keze alá dolgozó két nagyon tehetséges fiatal muzsikus, Deutsch Jenő és Veress Sándor. Kitetszik, hogy Bartók az olyan hangfelvételek lejegyzését kérte magának, amelyen jelen volt. (A Borsod megyei paraszt hegedűs és a nógrádi dudások remek előadásának lekottázását alkalmasint ezért engedte át ambiciózus famulusának, Deutsch Jenőnek.) Egyébként jellegzetes szempontok szerint válogatott. Nem kérte az egyházi népénekeket; meghagyta Kodálynak az őt legjobban érdeklő anyagot. De nem udvariaskodott, ha valamely anyag, előadói stílus felkavaróan érdekes volt. A két kőrösfői asszony (Péntek Jánosné és Ambrus Sándorné) siratóit, nehézveretű, cifrázott dalait mind maga akarta lejegyezni, éppúgy mint a Domokos Pál Péter és Veress Sándor terepmunkája révén Budapestre hozatott moldvai csángó asszonyok (Benedek Péterné, Szabó Ferencé) és a kászonimpéri Veres Istvánné teljes lemezanyagát. Úgy is mondhatnók, hogy az erdélyi-moldvai parasztdalokat mind magának kérte, a más tájakról való anyagból csak érdekességeket válogatott: a Lajtha László terepmunkája révén fellelt, kétszer elénekelt törökkoppányi balladát (F.21-22.), a gyermekjátékokat (F.2.), legalább egy-egy lemezoldalnyi dudajátékot és férfiéneklést (F.1. – ezt szánták sorozatindító lemeznek).

A felvételek készítésénél egész sor szakember bábáskodott. Jegyzőkönyvet készítettek, amely regisztrálta az előadó személyi adatait, a dallamokra vonatkozó felvilágosításait stb. Az énekelt népdalok szövegét nyelvészeti szempontból egyöntetűen, fonetikai hűséggel írták le és csatolták a jegyzőkönyvhöz. Az ugyanis Ortutay idézett 1938-as beszámolójából is kiviláglik, hogy a lemezek nem csupaszon, önmagukban jelentek volna meg („… a hanglemezek anyagát az eladó fényképével és részletes egyéni ’szociográfiájával’ együtt szándékunk több kötetben ki is adni, a hanglemezekkel együtt így alkotnák a magyar népköltési gyűjtésnek új, az eddiginél hívebb korpuszát”).

A tervezett kísérő kötetekből azonban nem lett semmi – és a Bartók lejegyzések történetének ez is része. 1938-ban mind több híradás jelent meg a szenzációs néprajzi lemezekről. Komoly tudományos beszámolók (Szabolcsi, Lajtha), szépirodalmi figyelők (mint Cs. Szabó László a Nyugatban) és zsurnaliszta beszámolók egyaránt. Eközben a lemezek préselését, forgalmazását bonyolító Patria cég (Kelen Péter Pál magánvállalkozása) szerette volna mielőbb piacra dobni az érdekes portékát. Az események pontos láncolata felderíthetetlen. Bartók 1938 nyarán feltétlenül azért szánt sok-sok órát a maga hátralévő lejegyzéseinek elkészítésére, a keze alatt dolgozó Deutsch Jenő munkájának revíziójára, hogy az ő vállalása ne hátráltassa a lemezek nyilvánosságra hozatalát. Őszi hangversenyei ellenére időt szakított a Deutsch Jenővel megosztott tusleírásra, hogy ezzel is leegyszerűsítse a nyomtatást. December elején átadta Ortutay Gyulának a kotta-tisztázatokat. „Bartók ragaszkodott ahhoz – írja évtizedekkel később Ortutay – hogy a lemezek árusítása csak akkor kezdődjék, ha a hanglemezek nyomtatott melléklete, a dallamok, szövegek is mellékelve lesznek. Viszont a hanglemezek lejegyzését jószerivel csak ő végezte, mégpedig hallatlan lelkesedéssel.” Közbevetőleg: Veress Sándor is lejegyezte a maga dunántúli lemezét, s tisztázatához fűzött kézírásos, fonetikai vonatkozású Kodály-jegyzetből kitűnik, hogy elvben a triumvirátus nem szűnt még meg. A tény azonban legfeljebb magyarázható, de nem menthető: Kodály és Lajtha nem szállította időre a felvállalt lejegyzéseket.

„Bartók kívánságát respektáltam – folytatja krónikáját Ortutay – de hiába, a hátam mögött a Patria cég mégis áruba bocsátott lemezeket.” Méghozzá kottakísérő nélkül, amint azt 1939. májusában Bartók nagy megdöbbenéssel tapasztalta. Ortutayhoz írt számonkérő leveleivel annyit mindenesetre elért, hogy ahhoz a 19 lemezhez, amelyhez elkészült a lejegyzés – vagyis a 14 Bartók-, a 4 Deutsch- és az 1 Veress-lejegyezte lemezhez – legalább utólag kinyomtattak egy lapokból álló melléklet-sorozatot és azokat megkésve csatolták a hanglemezekhez. Ezeken a kisalakú „egylaposokon” az egyik oldalon „A Magyar Rádió és a Néprajzi Múzeum Gyűjteménye” címmel a legszükségesebb adatok szerepeltek (lemezszám, előadó, lejegyző, esetleg jegyzet); a másik oldalon a kottás lejegyzés. A hanglemez-sorozat közzétételének egysége csorbát szenvedett: voltak kottás és voltak csupasz lemezek. Bartók a maga kérlelhetetlenül szigorú elvei szerint le is vonta a következtetést: kénytelen sorsára hagyni a szívének oly kedves lemez- vállalkozást. Közben Veress Sándor Londonban értesült a fejleményekről; Bartók és Deutsch Jenő pedig minden erejével Bartók nagy román könyve kottáinak tusleírásán dolgozott, mint akik tudják, hogy kevés idejük van hátra. 1940. október 11-én már csak a munkaszolgálatra elvitt Deutsch Jenőnek írhatta meg búcsúlapját Bartók, aki maga is elhagyta az országot.

A nagy lemezsorozat – ahogyan a népzenészek a lemezeket gyártó cég neve nyomán egyszerűsítve emlegetik: a Pátria sorozat – nem szakadt meg. 1939. júniusában újult erővel indultak meg a stúdiófelvételek, és az 1942-es katalógus szerint addigra 107 népzenei lemezre duzzadt már az anyag, benne sok kincs mellett olyan tudományos értékkel is, mint például a Vargyas Lajos Áj falumonográfiája kapcsán feltárt dalanyag, vagy a Lajtha László erdélyi cigányzenekari előadásokra specializálódó kutatásaival együtt reflektorfénybe került széki felvételek. Néprajzi értékét tekintve egyformán becses kincs a sorozat minden darabja. Mégis, belőle alakilag kiválik az a 19 lemez, amely Bartók elképzeléséhez híven, a lehető legpontosabb átírás kíséretében került a művelt magyar érdeklődő kezébe – hogy ne csak hallja, hanem olvashassa, tanulmányozhassa is ezeket a páratlan értékű népzenei „pillanatfelvételeket”.

Somfai László
Magyar népzenei hanglemezek Bartók Béla lejegyzéseivel. (Hungaroton LPX 18058-60) Lemezkísérő füzet.