Patria

Minden találmánynak, a hangfelvételnek is megvannak a maga eredetmeséi: a kínai főúr, aki 3000 évvel ezelőtt egy dobozban küldte el szóbeli üzenetét a császárnak, vagy Vosterloch kapitány híradása a Courrier véritable 1632. április 23-i számában: az ő bennszülöttei olyan szivacs birtokában voltak, mely nem a nedvességet szívta fel, hanem a hangokat. A címzettnek csak ki kellett facsarnia az üzenetet. (Coeuroy, A. - Clarence, G.: Le Phonographe, Paris 1929, 8., 11. l.) A magyar népzenei hangfelvétel terén is él egy mese: eszerint Vikár Béla volt az első a világon, aki a fonográfot népzenei felvételek céljára felhasználta. Nem elejétől végéig mese, mert Európában valóban ő volt a kezdeményező (1896; közvetlen utána fogott munkába az amerikai körútról hazatért orosz Linyova, majd 1899-ben az osztrák Exner és 1900-ban a francia Azoulay).

    Edison fonográfját (1887) valóban feltalálhatták volna két évszázaddal előbb is; a fizikai törvények, melyek alapján konstruálták, már akkor ismertek voltak. Sajnos, csak játékos kísérletek előzték meg (mint a pozsonyi Kempelen Farkas beszélőgép-próbálkozása 1778-ban). Készüléke éppen egyszerűségénél, mondhatni primitív voltánál fogva lehetett évtizedekre a folklórkutatás egyik leghasznosabb segédeszköze. W. Fewkes már 1889-ben indián dallamok gyűjtésére használta fel; a lejegyzés és publikáció B. J. Gilman munkája.

    Vikár beszámolója a párizsi világkiállítással kapcsolatos néprajzi kongresszuson méltán keltett feltűnést: Kodály bevallása szerint (Kodály Z.: Emlékezés Vikár Bélára. Visszatekintés, Budapest 1965, II. 404.l.) nem egy olyan dallamot gyűjtött, amire már nem tudtak ráakadni (vagy legalábbis nem olyan gazdag előadásban). Ha fel is tesszük, hogy Kodályék a század elején előbb-utóbb felhasználják hazai példakép nélkül is, tagadhatatlan, hogy nagyon értékes anyaggal lenne szegényebb mai dallamtárunk (nem is beszélve a regös énekekről, melyek jó részét Sebestyén Gyula még az utolsó pillanatban kapta el). Ha pedig az olyan lejegyzéseket vesszük szemügyre, mint Kodály Kőmíves Kelemenjének 38 strófája vagy Bartók török gyűjtésének bármelyik támlapja, csak megbecsüléssel szólhatunk a fonográfról és annak technikai korszakáról. Ez nálunk különben is tiszteletreméltó időt ért meg, hiszen az 50-es években is szorgalmasan jártunk vele gyűjteni (nem felejtem el mennyire törte a hátamat a gép, mikor Manga motorbiciklijén rázódtam a korszerűnek nem mondható nógrádi utakon).

A mechanikus hangfelvételben Berliner német származású amerikai mérnök eljárása hozott számottevő változást; ő a viaszhenger helyett viasszal bevont fémlapot forgatott a felvételhez. 1897-re sikerült a következő évtizedekben használt sellakk-lemez anyagát kikísérleteznie. Az eszköz fontosságának felismeréséhez idő kellett: Németországban az első lemezes készülékeket egy játékbaba-gyár hozta forgalomba, családi szórakoztatásra (zene terjesztésére a hang minősége még nem is volt kielégítő). Ugyanott a berlini Phonogramm Archív-ban (1905-ben alakult) az elektromos felvételek koráig nem is tértek el a hengerek használatától; Hornbostelék világhírű egzotikus zenei felvételei a század első évtizedében mind a hengeres módszerrel készültek. A bécsi akadémia archívuma vette igénybe először a lemezes készüléket; ez az intézmény hamar érintkezésbe lépett más országokkal is; 1901-ben már horvát területen, Görögországban és Brazíliában folyt a gyűjtés (nálunk a Keleti Akadémiával volt hivatalos kapcsolatuk). A francia Institut Phonétique és a Musée de la Parole (1911) a Pathé céggel végeztette a technikai munkákat. A bécsi és párizsi intézmények tervszerűen egyeztették a hazai gyűjtést a külföldivel, míg Németországban a népzenegyűjtés végzetesen a távoli területek felé fordult. El is szalasztották az utolsó alkalmat, az első világháború előtti éveket, a hazai anyag felvételére.

Délszláv, bolgár, román és szlovák népzene már a 10-es és 20-as években lemezre került, az osztrák, német, francia, majd a cseh intézmények gyűjtőakciója nyomán (a Cseh Tudományos Akadémia és a Prágai Német Egyetem egymástól függetlenül tevékenykedtek a szomszédos területeken). Önállóan a román zene-szerzőszövetség készített lemezeket. Intézményektől függetlenül az Odeon, His Master's, Columbia, Pathé cégek megérezték a népzene-közvetítésben rejlő üzleti lehetőségeket is, és önállóan folytattak felvételeket olyan területeken, melyek nyugaton egzotikusnak számítottak, így szerb, bolgár és román területen is. Fő érdemük, hogy még a rádió nivelláló és stílusbontó hatása előtt megmentettek a feledéstől főként ázsiai zenekultúrákat (pl. Indonéziában még a 20-as években 150-200 lemez készült). Nincs kizárva, hogy kereskedelmi lemezen így magyar népdal is felvételre kerülhetett; érdemes volna utánanézni. Az ötvenes évek elején egy bukovinai énekesem arra a kérdésemre: hol tanulta a feljegyzett dallamot, azt a választ adta, hogy Csernovicban, katona korában halotta; "patefonon játszották egy házban; nyitva volt az ablak, ott tanultam meg az ablak alatt". Valamikor a harmincas évek elején lehetett.

A hanglemez igazi kora az elektromos felvétetek idejével (1923-1925-től) kezdődik. Addig a gépzörej és a felvevő-tölcsér által eltorzított hang (különösen, ha a gyűjtő, mint Lajtha is, bátorításul nyakon ragadta a tölcsértől ösztönösen húzódó énekest) károgó színű, recsegős hangú volt, főként a kis frekvenciaterjedelem miatt (600-tól 2000 Hz-ig). Az elektroakusztikus mikrofonok, erősítők és hangszórók ezt a terjedelmet 100-tól 5000 Hz-ig tágították; a hang színesebbé, élethűbbé vált. Hangszeres felvételeknél most már reális hangzást kapott az együttes (Reinecke, H.: Schallaufzeichnung, MGG 11, 1574. h.) is. Egy hátránya ennek a lemezvágó korszaknak még közös volt a fonográféval: a korlátozott idő. A kezdetben 17 centiméteres lemez 25, majd 30 centiméteresre nőtt ugyan, de a percenként 78 fordulat legfeljebb 4 és fél perc játékidőt engedett, ami éppen csak, hogy jó duplája a fonográfénak. A másik hátrány a stúdióhoz-kötöttség volt, amivel szemben a fonográf könnyen hordozható volta nagy előnyt jelentett. Ugyancsak közös hátránynak maradt a népzene természetességének hiánya: a merev tartás, a hibázástól való félelem (hosszabb megakadás, értelemzavaró hiba használhatatlanná tette a felvételt, anyagilag hátrányos volt, pazarolta a fizetett időt). Viszont az autentikusabb hangzás propagatív ereje több kilátást jelentett a gyártás számára: a lemezfelvételek száma állandóan emelkedik.

Annak ellenére, hogy magyar népzenei hanglemez a húszas években nem jelent meg, a magyar felvételek tekintélye oly nagy volt, hogy a hazai gyűjtést első vonalbelinek könyvelték el Európa-szerte (Coeuroy-Clarence: i.m. 151. l.). Ezt Bartók és Kodály kiemelkedő lejegyzéseinek és szisztematikusan rendezett dallamkiadványainak köszönhettük. A hazai helyzet, kettejük társadalmi szerepe is okozta, hogy ők maguk sem sürgették elsősorban a lemezfelvételeket. Attól tartva, hogy a közönségre a puszta egyszólamú dallamnak nem lesz meg a kellő hatása, először a népdalok zongorakíséretes feldolgozásait akarták terjeszteni (30 His Master's lemez; un. "népművelési lemezek"), és azon keresztül felkelteni az érdeklődést a dallamvilág iránt.

Elérkezett hamarosan az eredeti népzenei lemezek ideje is. A Magyar Tudományos Akadémián 1933-ban megtört a jég, és a népzenekiadás országos érdeklődés közepette aktuálissá vált. Vele együtt a hangzó illusztráció kérdése is. Először maga az Akadémia indította meg a lemezek sorát négy Somogy és Tolna megyei dallamokat nyújtó példánnyal (a későbbi Pátria-sorozatban az 58-61. számúak). Bartha Dénes állította össze a kísérőfüzetet, Bartók és Kodály lejegyzéseivel. (Bartha D.: Magyar Népzenei Gramofonfelvételek, Budapest 1937; U. ő: A magyar népzenei felvételek programja, Budapest 1937; U. ő: Magyar népzene gramofonlemezeken, Magyar Szemle 1937.) De a hatalmas terület hatalmas anyagához az erők nem bizonyultak elegendőknek. Ortutay mentette meg a helyzetet: a Magyar Rádió elnökétől, Kozma Miklóstól megszerezte a hozzájárulást és az anyagi biztosítást valamennyi magyar táj még élő néphagyományának, a műfajok legszebb típusainak s a magyar tájnyelvek anyagának felvételéhez. 200 lemezre kerültek volna a népmesék, 200-ra dallamok, énekes népszokások és vallásos népi énekek, 100 lemezre pedig részint tájnyelvi anyag, részint dramatikus hagyományok: betlehemes játékok stb. (Ortutay Gy.: Népmese, népdal - néprajzi hanglemez, Magyar Szemle 1938. és a Pátria hanglemezjegyzék előszava, Budapest, 1942.) Az elgondolás a nagy nemzetközi archívumok felépítését akarta megvalósítani a zenén túlmenő folklór- és nyelvészeti célok megvalósításával. A szervező Ortutay mellett a zenei rész egységes teljes szakmai vezetése Bartók, Kodály és Lajtha feladata lett (ez utóbbi a gyűjteménynek mikromatricára otthont adó Néprajzi Múzeumot képviselte). Mindenki érezte az elkövetkezendő nehéz idők szelét, ezért nem töltötték az időt a felvételi anyag és terület valamilyen szisztéma alapján való elosztásával; hanem a gyűjtési eredmények alapján a nyilvánvalóan jó anyagot a rendelkezésre álló legjobb előadótól lehetőleg haladéktalanul felvették. A terület és anyag áttekintésére a fiatal gyűjtők: Veress, Balla, Volly, Dincsér, Manga már komoly segítséget jelentettek. Az énekeseket pedig olyan alkalmak is, mint nemzetközi vásár, eucharisztikus kongresszus, Gyöngyösbokréta, néha egész váratlanul, de ugyancsak nem is várt jó dallamokkal hozták felvételre. Ha tartalomban, dallamtípusokban talán nem is lehetett így elérni a várt teljességet, a gyűjteményről sokkal erősebb mértékben elmondhatjuk azt, amit Kodály a Vikár-gyűjtésről megjegyzett: felbecsülhetetlen értékeket mentett meg a pusztulástól, megint egy úgynevezett "utolsó pillanatban", mert hiszen a második háború után még rohamosabban zsugorodott össze a népzene, területileg és főleg értékben. 125 lemez matricái készültek el 9 év alatt, a magyar nyelvterület minden jelentősebb részéről. Ha a kormányzat akkor annyit áldozott volna, hogy a gyűjteményt minden iskola és kulturális intézmény számára megszerzi, ma minden bizonnyal könnyebb ügye lenne a népdalnak. (107 lemez került üzleti forgalomba.)

A háború nem okozott számottevő kárt magának a gyűjteménynek. Lajtha a Néprajzi Múzeumban Rajeczky segítségével igyekezett az adott körülmények között lehetséges tempós továbbfejlesztésre. Kapóra jött, hogy az áttelepedett moldvaí csángók és bukovinai székelyek, ha az elhelyezkedés és megélhetés igen nagy nehézségei között is, de örömmel vették, hogy régi életük egy darabja - mairól most érezték igazán, mennyire az övék -, a magnetofonból hamisítatlan szépségben szólal meg, nemcsak em1ékeztetőnek, hanem nagy gondjaik közt felüdülésnek is. Sok új, teljes balladafelvétel volt a fő eredmény. Lajthának szívügye volt a hangszeres együttesek felvétele (a régi sorozat széki és kőrispataki zenekarait is ő hozta felvételre); most főként dunántúli együtteseket kutatott. Ugyancsak a Dunántúlon végzett egyházi népének-kutatást.

1952-től lemezeink már nem helyszíni vágás útján, hanem előzetes magnetofon- felvételekről készülnek. Az 1948-ban bevezetett mikrobarázdás technika 20 percre nyújtotta egy lemezoldal játékidejét: balladák, népszokás- és drámai felvételek szempontjából azelőtt elképzelhetetlen lehetőségek nyíltak meg. Tovább finomodott a hang minősége is. A magnetofon megoldotta a hibázás, javítás, ismétlés, változat és az észrevétlen, ill. távolból való felvétel problémáit, az énekeseknek pedig a tökéletes visszajátszással olyan kedvet és gátlásmentességet adott, hogy a gyűjtés országos fellendüléséről beszélhetünk. (Az új technika hátrányokkal is jár; ezekkel most nem foglalkozhatunk.)

    A régi sorozat 1951-ben a 155. számú lemezig jutott el. A 156-250. számú lemezek már mikrobarázdásak, de csupán matricáik és a lejegyzésre szánt lakklemez-másolatok készültek el. Mivel a mikrobarázdás sorozat tartalomban a réginek már kétszerese, egy egységes teljes kiadás érdekében Tóth Margit, a gyűjtemény mai vezetője a régit is mikromatricára dolgoztatja át (az 1-73. sz. lemezek 20 matricára kerültek; az átjátszás már a 113. sz. lemeznél tart). Így remélhető, hogy belátható időn belül lehetőség nyílik egy 300 mikrolemezes gyűjtemény préselésére tudományos vizsgálat céljából. Akár a régi, akár az új anyagot nézzük: mindenféleképpen érdemes a megvalósításra, már csak azért is, hogy a Népzenekutató Csoport anyagából préselésre kiválogatott dallamokkal együtt valamikor egy monumentális hangzó Népzenetárat alkothasson, ami méltó módon egészíti ki a nagy kötetsorozatot.

Az új technika adta lehetőségek, a sürgősség, az anyag teljességének követelménye: mindez a kívánnivalókat is újra meg újra eszünkbe hozza. Alig van képviselve az eddigi felvételeken recitáló típus, dallamosba hajló mondóka (szerencse, hogy az énekesek bemondásai a felvételek végén kitűnő vizsgálati anyag is), dallamos kiáltás (az alpesi jellegűtől a doboló hirdetésig, árusok, munkások, jelző, híradó, hirdető, hívogató, csúfoló, táncszó mondó, félig énekelt vagy hadart szövegeket még ma is mondó "énekesek" formulakészlete, jellegzetes hajlításai). Nagyon kevés az együttes és tömegéneklés: családi összejövetelek, házi ünnepek, búcsújárások, lakodalom "élő" felvétele. (Felvételeink jó része még mindig üveg alatt, tárolóban, légüres térből megszólalva tálalja a dallamokat, amik nem dallamok, hanem nóták, énekek, emberek dallamos érintkezései vagy egyéni örvendezés, vagy panasz a világnak.) Betlehemes és más drámai játékaink, a jeles napok annyi sok anyaga vár még olyan technikájú felvételre, ami hanglemezt érdemel. És még egy nagy terület: nincs "játszott" gyermekjáték-felvétel. A hangszeres zenében végzetesen elkéstünk a dudafelvételekkel (talán valami technikai csodafogás lemezre is alkalmassá fogja egyszer tenni Manga szép csallóközi darabjait - szerencsére a fonográfhengerek sokkal tartósabbnak bizonyultak a reméltnél); a valamikor oly gazdag kanásztülök-jelzések sem kerültek lemezre (jelentésvizsgálatuk is elmaradt, illetőleg éppen csak megkezdődött).

A Nemzetközi Népzenei Tanács 1964-es konferenciájára készült áttekintő lemez és az ott bejelentett és részben már meg is jelent nagyobb igényű sorozat (négyszer négy mikrobarázdás lemez, nagyobb lélegzetű, több nyelvű bevezetővel) angol-magyar felírással csalogatja a vevőt, és mintha evvel is azt jelezné, hogy elsősorban jópénzű idegeneket akar bevezetni a magyar népzene titkaiba. Pedig, ha ez sem kerül be az iskolákba és népművelési házakba, hiába nyert díjat és hiába nyert híveket idegen földön a magyar népzenének. Beszélt nyelvünk zenéje feltűnően romlik, zenei anyanyelvünk véglegesen elhallgat, ha nem vigyázunk.

Ferenczi Ilona szerk.: Rajeczky Benjamin írásai Budapest 1976. 334. l.