Patria

Alig találunk jelentősebb eseményt a népdalgyüjtés nemzetközi történetében a hangrögzítő gépek feltalálásánál és alkalmazásánál. Mindenütt a világon a népdalgyüjtés új fejezete kezdődött e gépeknek a népzenegyüjtésben való alkalmazásával. Ma háromfajta gép van használatban: a fonográf, a grammofon és a hangosfilm.
A fonográf Edison találmánya, aki különböző géptípusait az 1900-as évekig tökéletesítette. A tudományos intézetekben még ma is elég általánosan használt gépmodellje könnyen szállítható, rugó hajtja és így semmi más erőforrásra sincs szüksége. A zenét magát sajátos összetételű viaszhengerekre veszik fel, amelyek könnyen és biztonságosan csomagolhatók, tehát a gyüjtő az egész felszerelést minden nagyobb nehézség nélkül viheti magával a legelhagyatottabb falvakba, a legnehezebben megközelíthető tanyákra, sőt hegyekben, erdőkben vagy messzi síkon élő magányos énekesekhez is. Maga a felvétel módja igen egyszerű. Két membránt használ: egyik a felvevő, másik a leadó membrán. Amint a felvétel megtörtént, ha kicseréljük a két membránt, a felvétel már végleges állapotában rögzítődött meg és azt azonnal meghallgathatjuk. Minthogy minél többet játszuk a hengert, annál jobban kopik és romlik az, míg végül használhatatlanná lesz, szükségessé vált muzeológiai konzerválásuk. Erre a célra két eljárás használatos. Az egyik eljárás szerint a viaszhengerről galvanoplasztikai úton fém-negativot készítenek, amelyről azután tetszésszerinti számban lehet újabb viaszhengereket önteni. E megoldás azonban sok kockázattal jár. A galvanoplasztikai fürdőben az eredeti felvételt tartalmazó viaszhenger tönkremehet. Ha tehát az eljárás nem sikerül vagy nem jól sikerül, akkor a felvétel egyszersmindenkorra megsemmisült vagy megromlott. De még a fémhenger sem nyujt a mai igényeknek megfelelően teljes muzeológiai biztosítékot, hiszen bizonyos százalékos esély marad az öntés gyári eljárásakor arra, hogy maga a negatív fémhenger megsérüljön, vagy tönkremenjen. Ezért legújabban a tudományos intézetek körében tért hódít az a tökéletesített rendszerű írásmásológép, amelyet tudományos célra legelőször a Nemzeti Múzeum népzenei gyüjteménye használt. Ez a másológép az eredeti felvételt tartalmazó viaszhenger hangírását átírja egy üres viaszhengerre. Ha több másolatot egyszerre nem is lehet vele készíteni, - amire tudományos felvételeknél, amelyek egyéb technikai tökéletlenségük miatt a nagyközönséget nem is érdekelhetik, rendszerint nincs szükség, - mégis jelentős eredménynek kell tekinteni, hogy az eredeti felvételt tartalmazó henger jó állapotban való megőrzése belátható időkre biztosítható.
Az élő zenei hangot minden gépi felvétel bizonyos fokig torzítja. Ez a torzítás Edison hangírás- rendszerében nemcsak hogy meglehetősen nagy, hanem ezen kívül sok surlódási és egyéb, ú. n. parazitazörejt tartalmaz. A hangírás-technikát tehát tovább fejlesztették és az ujításoknak a hangtorzulások és a parazitazörejek a minimumra való csökkentése lett a célja. Ezt elérte a Berliner-féle írásmód, amelyik nem fonográf hengerekkel, hanem grammofonlemezekkel dolgozik. A mai grammofonfelvétel elhagyta az első korszakában még megtartott fonográf-örökséget : a tölcsért. Ma már nem kell az énekesnek a tölcsérbe hajolva énekelnie. Kiküszöbölődtek a hang ebből származó hátrányos elváltozásai. A felvétel elektromos úton, elektromos mikrofon segítségével történik. Az énekes énekelhet kényelmesen, és az elektromos erősítők segélyével a leggyengébb tölcsérrel szinte megfoghatatlanul gyenge hangokat (pl. öreg paraszténekesét) éppúgy fel tudjuk venni, mint bármely gyenge és nem átható hangú, tölcsér előtt szinte elhelyezhetetlen hangszerét. Maga a felvétel, különösképpen annak kidolgozása szövevényes és hosszadalmas. Evvel szemben viszont, a hangtisztaságon kívül teljes muzeológiai biztosítékot is nyujt. A felvételkor a membrán viaszkorongra vési a hangot. Egyszerre két felvétel készül. Az egyik felhasználódik a további gyártásban, a másik tartalék arra az esetre, ha az előbbi az eljárás közben megsérülne. A viaszhengerről három matrica készül : az apamatrica, amelyről egy anyát. végül ez utóbbiról azt a présmatricát készítik, amelyről nagy sorozatokban préselhetők a forgalomba kerülő úton grammofonlemezek. Ha még hozzátesszük, hogy egy végső biztosítékképpen félretett kész fekete lemezről készíthető apamatrica, akkor láthatjuk, hogy ez az eljárás tökéletesen kielégíti a legszigorúbb muzeológiai igényeket is. A fémmatrica a romlandó viaszhengernél könnyebben és biztosabban konzerválható, végül erről bármikor bármilyen számban az eredeti minőségben készülhet grammofonlemez.
Nagyjelentőségű tehát a Néprajzi Múzeum és a Magyar Rádió r.t. közös akciója, mert biztosítja a magyar népzene és a népmesegyüjtés muzeológiailag hibátlan megőrzését. Az akció megindítása a magyar népdalgyüjtés jelentős és korszakos dátuma.
A hangosfilm főleg oly népszokások, gyermekjátékok és táncok, stb. megörökítésében nélkülözhetetlen, ahol a hangon kívül a környezet. a mozgás, arcjáték, stb. épp oly fontos, mint a zene vagy a beszéd. Külföldön ezért már készültek teljes tudományos értékű hangosfilmek, amelyek a zenét nem önálló egységként, hanem mint a szervesen összetartozó népélet egyik, ettől az egységtől elválaszthatatlan elemét gyüjtik fel s rögzítik meg.
A népzene nem holt tárgy. A népzene lélek, a népzene élő szervezet. Csak addig él, míg új alakulásokra képes, s éppen ez az örök változás az élete. A népzene a nép életének, a nép lelkének egyik mindig spontán és ösztönös megnyilatkozása. Csak addig él, amíg megőrzi e spontán voltát, amíg az egyénhez éppúgy alkalmazkodik, mint a nép változó életéhez. Mesterségesen életben tartott népmüvészetnek lehet nagy nemzeti értéke és jelentősége, de néprajzi becse többé nincsen. Talán paradoxonképen hat, ha azt állítom, hogy a népzene nem is maga a dallam, amit hallunk. Maga a dallam a népzene élő folyamatának csak pillanatnyi, egyik testté vált megnyilatkozása. Egyik alakja csak, amelyik tehát sohasem végleges, sohasem egyetlen. Jelentősége nem több, mint amit arról a folyamatról mond, amelyik létrehozta, amelyik kivetítette.
Ezen túl a népművészet sohasem egyéni, hanem mindig kollektív alkotás. A népművészet termékeinek nem az a lényege hogy szerzőjét nem ismerjük, hanem az, hogy nem is lehet szerzője. Elvetendő az a gondolat, hogy az alkotások oly messzi multból jöttek hozzánk, hogy szerzőjük elfelejtődött. Egyéni fontosságú alkotóművész a népművészet világában nincsen. A nép, mint közösség, a hagyományoknak nemcsak őrzője. A hagyományok tisztelete és szeretete oly mélyen él benne, hogy minden máshonnan jelentkező új elemet csak akkor tud felvenni, ha meglevő hagyományvilágához áthasonítja. Annak a közösségnek az élete, amelyet népnek nevezünk bizony csak látszólag egyszerű. Az, aki közelről megismerte, tudja hogy milyen sokrétű, benne ezernyi és ezernyi erkölcsi, vallási, társadalmi, gazdasági, történelmi szál fut össze és milyen sok tényező együtt és egymás ellen való hatása hozhat létre átalakulást vagy ujjászületést. És mindezek mellett csak szövevényesebbé teszi a közösség életét az, hogy ez állandó változásra való képessége mellett a konzervativizmus leglényegesebb tulajdonsága.
A népművészetnek megvannak a maga stílusai és ezeknek a stilusoknak a maguk íratlan törvényei. Ezek érvényesek a népélet minden területén és úgy összefüggenek, mint egyazon test különböző szervei. A magyar népzenében különböző stílusrétegeket találunk, amelyek különböző korokban, különböző területeken keletkezhettek, de e stílustörvények belső logikája kérlelhetetlenül átalakította őket. Nyelvtudósaink megállapíthatták egyes szavainkról, hogy azok török, finn-ugor vagy más eredetűek, de a magyar nyelv mégis független, önmaga életét élő egység. Úgy, ahogy az élő nyelv a saját törvényei szerint magába tud olvasztani különböző eredetű elemeket, úgy olvasztott különböző népektől, különböző társadalmi osztályoktól származó elemeket a maga stílustörvényei szerint egységgé a magyar népzene.
Világosan látszik az előbbiekből, hogy milyen nagy és jelentős feladata van a népzenét előadó parasztnak. Igaz hogy sohasem szerzője, de ezzel szemben mindenkor újraalkotója a dallamnak. A műzene klasszikus remekeihez az előadó nem írhat egy kottafejet sem, nem változtathat azon semmit, mert az alkotómester megformálta annak végleges és tökéletes alakját, amelyen minden változtatás csak ronthat. A népdalon azonban az előadó éppen akkor ront, amikor nem tesz hozzá minél többet a sajátjából. Ez a hozzátétel rendszerint rögtönzésszerüen történik. A jó paraszténekes megteheti mindezt, mert belegyökeredzett népi kultúrája és evvel népzenéje életébe. Ennek stílustörvényeit oly mélyen átérzi, hogy minden egyéni munkássága a kollektív stílus határai között marad.
Az előadó rendkívüli jelentősége eldönti tehát, hogy az előadás mikéntje a népdalnak szinte fontosabb alkotóeleme, mint a kótaképe. Aki nem hallott falun népdalt énekelni, a kótából nem tudja a maga valójában el sem képzelni, hogyan hangzik az. A muzeológiának tehát elsőrangú feladata, hogy a tudományos intézetekben ne csak kótákkal lejegyzett dallamokat őrizzen meg, hanem mindazokat az előadói sajátosságokat, amelyek a népdal életét teszik, s amelyek javarésze hangjegyekkel leírhatatlan. Ezek a sajátosságok jelentősége tulajdonképpen a részletek jelentősége.
lly részletek minél pontosabb megfigyelése és megrögzítése lehet csak az útja az előadásmód pontos és tudományos meghatározásának. A nép életében ugyanis az előadásmód mikéntje az előadott tárgy mivoltától független is lehet. Ahogy a beszéd dialektikus értékei szines elevenséggel élhetnek olyan ember beszédjében, aki már nem tud ethnológiailag hasonló értékű anyagot közölni. Ugyanígy a zenében. Az ősi előadásmód minden sajátos jellegét ú. n. szabad énekbeszédet, a régies intonációt, gazdag díszítéseket, stb. ráaggathatja a jó énekes akár a népzene szempontjából valamilyen jelentéktelenebb népi dallamra, akár valamilyen műdalra. Ilyen esetben nem a dallam, hanem annak előadása lesz az értékes. Népművészeti szempontból a legkívánatosabb az értékes dallam hasonló értékű előadással való találkozása. Ez a két elem azonban nincs mindig tökéletes egyensúlyban és egyforma mértékben a paraszténekes és zenész előadásában, ezért tehát mindkét elem külön-külön teendő a tudományos vizsgálat tárgyává.
A részletek egyrészt a dallam zenei, másrészt pedig az előadásmód minden leghalványabb árnyalatát jelentik. Ehelyütt nem feladatom valamennyi felsorolása, csak rámutatásul említek néhány fontosabbat s jellegzetesebbet. Ilyen árnyalat számtalan van a hangszeres előadásban is. Ezek teszik tulajdonképpen a hangszeres paraszttechnikát, amelyet nem tud kellő világossággal reprodukálni a fonográf. Hiszen a paraszthegedüsnek megvan a maga sajátos, sokszor igazán ragyogó virtuozitása, vonókezelése ; a dudás nemcsak a dallamot játszó sípon, hanem második sípjával is igen érdekes és szövevényes hangképeket játszik. Mindez többé-kevésbbé elvész a fonográfban, éppen úgy, mint pl. a doromb igazi hangzása. Van sok furulyás és ezek között a dunántúli hosszúfurulyás, aki játék közben sajátos "dz"-szerű dünnyögészümmögésféle hangot is hallat. Ez éppúgy elválaszthatatlan egység, mint az énekelt dallamok szövege és zenéje. Ahogy hat a dallam a szövegre, úgy hat a szöveg is a dallamra. E hatásnak vannak zenei következményei is, sőt olyanok, amelyek éppúgy fonetikusak, mint zeneiek. A kóta csak a hang magasságát és időtartamát jelzi. Holott a szótag, amelyet az énekes énekel, magánhangzóból és mássalhangzóból áll. A kiejtett mássalhangzók mindig megrövidítik a hang abszolut időtartamát, hiszen az énekes tulajdonképpen csak magánhangzót tud énekelni. Minden hang tehát annyival lesz rövidebb, amennyi időt vesz el belőle a mássalhangzó. Ez utóbbi kiejtésének több módja van, ami a kérdést szövevényesebbé teszi. Hiszen vannak közöttük zöngíthetők, amelyek tulajdonképpen a magánhangzó zenei hangját folytatják, igaz, elváltozott alakban. Maguk a magánhangzók különböző színűek és a gazdag nyelvi dialektus éppen a színekkel tudja gazdagítani az éneket is. Sokszor ugyanazon zenei hang szinte különböző magasságúnak tetszik, aszerint, milyen magánhangzóval éneklik. Vizsgálat tárgyává teendő, hogy vajjon van-e kótával jelezhetetlen, rezgésszám szerinti különbség és törvényszerűség azonos zenei hang különböző magánhangzókkal való éneklésében. A mássalhangzók kettőzése és kemény kiejtése gyakran szinte staccato-hatású. Ha az énekes keményen mondja ki a kettős mássalhangzót, akkor az előtte levő magánhangzó zenei hangja felkiáltásszerűen megrövidül, de egészen másként, mint egy staccato énekelt magánhangzó. Ha az így énekelt zenei hanghoz még egy pár díszítő vagy csusszanásszerű hang is járul, egészen sajátos egyéni hangsúlyok keletkeznek. Ezek nyögésszerüen eltompulhatnak, vagy az élesebb kurjantásig fokozódhatnak, amelyek kótával mindenképen lejegyezhetetlenek. A muzeológiának nemcsak a megőrzés, hanem az eredeti állapotban való megőrzés a feladata. Ez zenében azt jelenti, hogy az élő valóságnak leginkább megfelelően kell megszólaltatnom a megörzött dallamot. Erre a fonográf nem alkalmas. A fonográfot meg fogjuk tartani a jövőben is általánosabb érvényű vagy bizonyos szemináriumi s laboratóriumi célokra. De a fonográf hangját meg kell szokni s hogy fülünkkel mintegy korrigáljuk a hangtorzításokat és kiegészítsük azzal, amit a valóságban hallottunk és emlékezésünkben megőriztünk. Ezért alkalmatlan a fonográf arra, hogy olyanoknak mutassunk be vele népzenét, akik ezt eredetiben nem hallották, akik nem ismerik, akik nem szakemberek.
Ahogy nem elégséges a tárgyakat lefotografálni, hanem meg kell őrizni azokat eredeti mivoltukban, úgy kell minden múzeumnak grammofonlemezen megőriznie a zenei ethnológiai és nyelvi emlékeket és hangosfilmen a táncokat, szokásokat, zenés mozgásokat. A Néprajzi Múzeum éppen úgy, mint a szakemberek, már régóta érezte a grammofonlemezeken való felvételek szükségességét. 1914-ben kísérleteztünk először a grammofonlemez múzeumi bevezetésével, majd 1936-ban a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával újabb négy dunántúli magyar anyagot tartalmazó hanglemez készült. Ezek a felvételek tudományos szempontból teljes értékűek ugyan, de igazában csak a Néprajzi Múzeum és a Magyar Rádió r. t. jelenlegi akciója döntötte el e régóta vajudó kérdést. A jelen akció ugyanis nem korlátozza számszerűen a felvételi lehetőségeket, hanem addig folytatódik, amíg az egész magyar folklore- anyag (népzene, népmese, stb.) a kellő tudományos részletességgel meg van örökítve. Mód van arra, hogy ugyanannak a dallamnak több értékes változatát éppen úgy felvegyük, mint tekintettel lehessünk azonos dallamok néprajzi szempontból fontos előadására is. Tehát lemezre vehetjük ugyanazon dallam két különböző előadását is. Az akciót csak tudományos szempontok vezetik. A folyamat ezen állandó volta, az anyag felgyüjtésének teljes lehetősége, végül a már elmondott technikai biztosítékok adják meg ez akciónak tudományos, művészi és nemzeti jelentőségén túl elsőrangú muzeológiai fontosságát. Eddig 42 lemez tartalmaz népzenét, 30 népmesét, 5 vallásos népéneket, 2 gyermekjátékot. A fekete lemezek forgalomba kerültek, míg az apa-, anya- és présmatricákat a Néprajzi Múzeum őrzi. Ha akciónkat sikerrel tudjuk befejezni, úgy miképpen múzeumunk első volt a világ valamennyi múzeuma között, amelyik elkezdte a fonográffal való népdalgyüjtés megszervezését, úgy első lehet azok között, amelyek muzeológiailag megfelelő módon őrzik folklore anyagukat.

Museologische Bedeutung der Schallplattenaufnahmen beim Volksmusiksammeln.
Das Ungarische Ethnographische Museum begann mit der Ungarischen Radio A. G. die Verwirklichung einer Arbeit, welche von grosser Wichtigkeit für die Folklore-Forschung ist: die Aufnahme der ungarischen Volksmusik u. der Märchen auf Schallplatten. Hiedurch wird der gesamte Bestand der gegenwärtigen ungarischen Volksmusik in ihren wichtigsten Beispielen authentísch Festgehalten. Der Vorteil von Schallplaftenaufnahmen liegt beim Volksmusiksammeln vom musikalischen u. ethnographischen Standpunkt aus darin, dass nicht nur die wertvollen Melodien selbst, sondern auch der Vortragsstyl in Bezug auf altertümliche Intonation, parlando rubato, Verzierungen, usw. im .Gesang, sowie die eigenartige Bauerntechnik u. manchmal Virtuositöt in der Instrumentalmusik u. bei beiden das phonetische Bild klanglich wiedergegeben wird. Vom museologischen Gesichtspunkte aus ist die einwandfreie Aufbewahrung u. die Möglichkeit der Vervielältigung durch diese technische Lösung auch gegeben. Bisher wurde auf 42 Schallplatten Volksmusik. auf 30 Märchen, auf 5 Kirchengesang, auf 2 Kinderspiele aufgenommen. Die Aufnahmen werden fortgesetzt.

A Néprajzi Múzeum Értesítője 1938/318-323.