Patria

Bizonyos vagyok abban, hogy nem egy muzsikus hiábavalóságnak ítéli majd e kötet partitúráinak közzétételét. Felesleges erőpazarlásnak fogja tartani azt az éppen nem kis fáradságot, amibe lehető pontos lejegyzésük került. Sokakat el fog riasztani a «hamis» harmóniák és a "hamis" hangok tömege.

Pedig téved, aki ezeket a kőrispataki (Udvarhely megye) cigányokat azok közé a rossz "Dorfmusikant"-ok közé sorolja, akikről Mozart megrajzolta remek karikatúráját. Nem. Azok a "Dorfmusikant"-ok azért rossz muzsikusok mert rosszul és hamisan játsszák leírt kótaszólamaikat. Egészen más szempontból kell nézni és megítélni Kristóf Vencelt és társait, a közölt zenedarabokat játszó prímást és bandáját. Ők jó, mondhatnám igen jó muzsikusok, biztos a technikájuk, hagyományozott az előadásmodoruk, biztos a stílus-tudásuk, — csak éppen "hamisan" játszanak.

E partitúrák közzétételének első s legfontosabb indoka, hogy híven megmutat egy néprajzi igazságot: azt, hogyan játszik egy olyan kis falusi banda, amelynek tagjai külön-külön "tisztán" játszanak ugyan, de együtt - azaz harmóniai szempontból - igen hamisak. Ennek ellenére a környék több falujában is szívesen megfogadják őket, mert a prímás sok dallamot tud, azokat szépen, a hagyomány szerint adja elő és ugyanúgy játszik a banda többi tagja is. E kötetben tehát egy még ma is élő néprajzi jelenség hű alakban kerül a muzsikus, illetve a folklore-ista kezei közé.

A két világháború közötti időben kezdettem jobban megfigyelgetni, hogyan játszik az ilyen, kótát nem ismerő, kis és elzárt falvak lakosainak muzsikáló cigánybanda. Akkor még csak fonográf-géppel gyűjtöttünk, amellyel együttest nem lehetett felvenni. Igen sajnáltam, mert sokszor megdöbbentett, amit hallottam. Emlékszem egy nógrádi bandára, amelynek összetétele a következő volt: hegedű, klarinét, cimbalom, kontra, bőgő. A klarinétos a fúvókát egészen szájába vette, mint valamikor a régi tárogató síposok tették, felfújt pofazacskói az orgona szélládája módjára szólaltatták meg a hangszert és így a síp oly élesen, hangosan rikoltott, annyira kivált az együttesből, hogy pl. a hegedűs-prímás játékából alig hallatszott valami. A cimbalmosnak nyakbavetős cimbalma volt; kemény verőivel verte a húrokat, kemény, kopogós, megcsörrenő hangja ki-kihangzott a bandából. Rendszerint a dallamot játszotta, de hang- repetícióval, másképpen díszítve, másképpen körülírva, másképpen játszotta, mint akár a hegedű, akár a klarinét. A nagybőgő megrántott vonóval játszott hangjai eléggé kivehetők voltak. A bőgő patronokat formulákat játszott. Ezeket szabadon cserélgette és bizony harmóniailag igen gyakran semmi köze sem volt a melódiához. A kontrás épp olyan szabadon, helyükről el-elcsúszó patronokkal dolgozott, mint a bőgő. Hol valamelyik melódiát játszó hangszerhez, hol a bőgőhöz közeledett, hol önállóan játszott egy-egy harmonikus figurát, de a harmónia éppen bizonytalan léte miatt sehová sem illett. A hegedűs-prímás hegedű-hangja hallatszott a legkevésbé s bár a hangzásban legkisebb volt a szerepe, mégis ő volt a banda feje. Ő választotta, indította a dallamokat, ő kezdett valami újba, ő adta meg a tempót, egyszóval ő vezetett. Nógrádban is, Somogyban is megpróbáltam lejegyezni valamit, minthogy azonban a dallam ismétlésekor majd mindég másképpen játszottak, nemigen sikerült egy-két taktusnyi bizonytalan vázlatnál többet papírra vetnem. Abba is hagytam, mert a néhány taktusnyi bizonytalan vázlat tudományos hiteléért nem vállalhatván felelősséget, az egész ilyenfajta munkát haszontalan dolognak tartottam.

Az úgynevezett "hamis" banda játéka tehát nem volt idegen számomra, amikor 1943 nyarán először hallgattam meg Kristóf Vencel szóló-játékát majd a kedvemért alkalmilag összeállított bandájának muzsikálását. Kristóf már régen nem járt állandó együttessel. Háború volt. Különben is azokhoz a cigányokhoz tartozott, akiknek életmódja valamennyire részben a falusi székelységhez hasonult. Ősztől tavaszig, amikor több muzsikálási lehetőség akadt, ebből élt, de nyáron aratott és mindenféle egyéb mezei munkát vállalt. Minthogy mindig annál a gazdánál dolgoztak, aki éppen megfogadta őket, bizony ilyenkor szétszóródott a banda. Amikor az ősz beálltával újra muzsikálni kezdtek, nem bizonyos, hogy újra ugyanazok állottak össze egy társaságba. Volt prímás, aki nem tudott bandát alakítani, mert a környéken elismertebb és kedveltebb prímás megelőzte; ilyenkor beállott kontrásnak, vagy bőgősnek. Kontrázni minden prímásnak tudnia kell. Ha új ritmusú dallamba kezd, a prímás mutatja, hol fogja, és hogyan játssza a kontrás a harmóniákat. Nagybőgőzni is tudnak. Amikor ráakadtam Kristóf Vencelre, akiről a környéken mint elismert prímásról beszéltek, éppen Etéden aratott. Az aratás befejeztével a banda tagjait a környéken szedte össze, hogy meghallgathassam őket.

Az együttes összhangjának "hamisságán" túl; elég sok hamis, illetve nem tisztán intonált hangot találhatunk a partitúrák minden egyes szólamában.

Mi is az a "hamis"? Akárhogy is fogalmaznám meg a feleletet, benne lappangana: az, ami nem "tiszta". A gyakorlati muzsikálásban tisztának érzünk egy hangot mindaddig, míg rezgésszáma és a fizikai tiszta hang rezgésszáma közötti különbséget hallásunk észre nem veszi. Amint észrevesszük, megállapítjuk: a hang magasabb vagy mélyebb; ez már nem tiszta. Ha ezt a szigorú elvet a műzenében alkalmaznók; úgy nem akadna zenemű, játszta légyen akármilyen nagy művész, amelyben ilyen hamis hang elő ne fordulna. Zongorán s minden olyan hangszeren, ahol a hang magassága nem az előadótól függ, véletlen félreütésekről, nem pontosan kijátszott, néha elkent passage-okról, rossz helyen indított, esetleg később abbahagyott pedálról lehet szó, amikor is megállapítható, hogy a játék nem "tiszta". Más azonban a helyzet az olyan hangszernél, pl. a hegedűnél, és ide számítom az éneket is, amikor is a hang magasságát és minőségét a művész intonálja. Mondhatnám, tudatosan játszanak "hamisan" a koncert-dobogó hegedűsei, énekelnek a kiváló operaénekesek, amikor egy-egy zenei frázisban a kifejezés kedvéért több egymásután következő hangot is magasabban vagy mélyebben intonálnak. Aki sok népzenét jegyez le és megszokta, hogy minden intonáció- különbséget hallania kell, megállapíthatja, hogy pl. a felfelé haladó kromatikus menetben (vezérhang stb.) milyen sokszor intonál magasabban a hegedűs, hogy szűkülnek a hangközök, - és ez megfelelő esetekben szebb a fizikai tisztánál. Énekesek, vonós hangszeren játszók portato- i, ráhajlásai nélkül léleknélküli volna a zenei előadás. Énekesek, ha kihangsúlyoznak egy szótagot (hangot), ha egy-egy csúcspontot drámai akcentussal, őszinte átéléssel interpretálnak, nemcsak a kótában leírt hangot éneklik, hanem csuklásszerű, nem meghatározott magasságú hangon kívül még díszítésszerű kis hangcsoport is benne foglaltatik ama bizonyos egy hangban. Természetesen nem szerves díszítés ez; nem lehet és nem is szabad, hogy a komponista leírja. Az ilyen, az előadó egyéniségétől, ízlésétől, vagy ízléstelenségétől függ. Mégis, ha lassított járású grammofonlemezről kellene lejegyeznem, leírnám. Azért, mert az énekes előadásmodorának pillanatfelvétele, és tanulságos mind a más énekesekkel való összehasonlítás, mind egy-egy nép, kor, kultúra jellegzetességének megállapítása szempontjából. Gondoljunk a nagy olasz énekesekre. Hányszor hallunk ki előadásukból ilyeneket és azt mondjuk: szép ez így. Végül itt van a kolorálás. Ahogy a kiváló barokk énekesek vagy hegedűsök sohasem énekelték vagy játszották a dallamot úgy, ahogyan ez a kótában leírva található, hanem ki-ki a maga egyénisége szerint, a stílus határolta területen belül, egyénileg kolorálta dallamát, úgy díszíti arabeszkekkel a darabot a cigány is. A díszítés mindig rögtönzött. Ha többször játssza a dallamot, rendszerint más és más. A szép és gazdag díszítés hangszerszerűvé változtatja az eredetileg szöveges, énekelt dallamot. Sajátos érzelmi kifejezést ad az ilyen módon egyénileg formált szöveges és eredetileg is hangszeres melódiának. A sok hangból álló díszítésbe könnyen keveredik nem "tiszta" hang. Az összjáték szempontjából meg a több hangszeren egyszerre hangzó különböző díszítés erősen zavarja az együttes tisztaságát. Különösen akkor hangzik "hamisnak" az együttes, ha az egyik hangszer tudatosan (variáláskor), vagy tévedésből elhibáz egy-egy hangot, amelyet a másik hangszer helyesen játszik.

A népzenében elég általános e jelenség. Több benne a "hamis" hang, mint a műzenében. Több a különbözőképpen intonált, de azonosnak szánt hang még egyazon kis dalban is. Az öregek hangja, intonálása is más, mint a fiataloké. Az utóbbiak merev, acélosfényű mellhangjában épp úgy megtaláljuk a különböző intonálást, mint azokban az öregekében, akik már nem énekelnek olyan "erősen". Idős parasztasszonyok gyengécske, fakó hangja, finom. ornamentikája, még ha itt-ott meg is töredezik, ha nem mindig "tisztán" intonált is, — szép. Az ilyen előadásmód olyan, mint antik szobron a nemes patina. Esztétikai értékük azonos. Gyűjteményeimben nemigen akad népdal, melynek, – ha tökéletes pontossággal akarnók leírni, – egyes hangjai fölé oda ne kellene írni a "magasabb" vagy "mélyebb"-et jelző kis nyilacskát. Minthogy külön nyílfajtákat kellene kitalálni a "tisztá"-tól való elkülönbözés minden egyes fokára, sőt egynémely esetben még azt is jelezni kellene, hogy mely időponttól mely időpontig emelkedik vagy esik egész finom árnyalatban az illető hang, a kóta-kép igen zavarossá válna. E finom s halvány árnyalatok megítélésében az emberi fül már nem bizonyos. Erre a célra speciális gépekre volna szükség. E kötet lejegyzéseiben csak a feltűnő esetekben használtam a magasbodást vagy mélyebbedést jelentő nyilat. Törekedjünk lehető pontos lejegyzésre, mint az arckép-rajzoló törekszik a hasonlóságra, de az intonálás e kis változó különbségeit, mint le sem jegyzett, de általános és állandó stíluselemet vegyük tudomásul.

Tekinthetjük primitív nyomnak, valami csökevénynek, de ne felejtsük, hogy e furcsán intonált előadásmód mindenképp a népdal-éneklés tartozéka és egyúttal szépsége és bája, egyéni jellege, sajátos kifejező módja.

A művészet-történészek a paraszt-renaissance-ról, a paraszt-barokk-ról azt mondják, hogy a "grand art" renaissance-ának vagy barokk-jának egyik fajtája. A paraszt-barokk valamely darabja sem koncepcióban, sem technikai kivitelben sem olyan mint a megfelelő barokk mestermű. Semmiképp sem olyan tiszta s tökéletes. Mégis robosztusságában, sajátos elgondolásában, kivitelében érezhetjük különleges zamatját. Vannak benne szabálytalanságok, egyenlőtlenségek, ugyanazon díszítő-elemek nem pontos ismétlődése, egyszóval, ha úgy tetszik, valami "grand art" darabbal összehasonlítva "hiba". Nem súlyosabb "hiba" az öregasszonyok "nem tiszta" éneke. A paraszt-intonálásnak ezt a sajátosságát, mely, ismétlem, egyik szépsége, még pedig utánozhatatlan szépsége és jellege, önmagában valónak kell értékelni. Azt hiszem, ez is egyik oka, miért nem tudnak tanult énekesek sohasem úgy énekelni népdalt, mint a parasztok.

Akármilyen pontosan is szeretném lejegyezni a dallamot, ki kell hagynom a "lejegyezhetetlen" mozzanatok egész sorát. Valamirevaló hű képet csak az kap e kötet partitúráiról, aki a lejegyzéssel kezében hallgatja meg a grammofon-felvételeket. Már csak azért is, mert a dinamikai és szín-különbségeket nem lehet jelölni. E partitúrák közlésétől eltekintve, sose feledjük, hogy a lejegyzés, grammofon-felvétel csak egy adott pillanatban rögzített alakja az állandóan variálódó népzenének, és így nyugodtan mondhatom, hogy senkisem tudja, mi az a paraszt-muzsika, – vagy még nagyobbra húzva a kört, – mi a primitív népek muzsikája, amíg közöttük élve sokszor nem hallotta. Az élő előadásban hallott zenét legjobban a hangos film, illetőleg a grammofon-lemez és ezek lejegyzése együttesen pótolhatja.

A "nem tiszta" intonálástól eltekintve, vannak a mi európai temperált, avagy természetes hangrendszerünktől eltérő, más hangrendszerek. Az ezekben állandóan visszatérő harmad- és negyedhangokat azonban ne tévesszük össze avval, amit a paraszt-intonálásról mondtam, hiszen ezek egy hangrendszer állandó hangjai. Nagyon fontos volna minden intonálási rendszer pontos fizikai vizsgálata. A második világháború előtt folkloristák és fizikusok néhány tanácskozása foglalkozott is evvel a kérdéssel, vitatott készülékeket és módszereket; sajnos, nem jutott azonban tovább annál, minthogy e vizsgálatokra szükség van, modern felszerelés kell hozzá, és hogy ugyanazon problémakörből sok példát kell géppel megmérni, eredményeket összehasonlítani, ha a folklore-tudomány új és biztosabb eredményt akar kapni.

Az intonálásról mondottak igazak a hangszerekre vonatkozóan is. Dudából, hosszú furulyából és furulyából nemigen lehetne zenekari hangszer. Hamisak volnának, nem illeszkedhetnének a szimfonikus zenekar hangolásába. Még a 40 évvel ezelőtti dudások sem, akik pedig jobban; tisztábban játszottak a maiaknál; a maiak sora ritka már és napról-napra ritkul. A hagyomány és a játszási alkalmak múlásával gyengül az "iskola". "Iskolájuk" volt a dudásoknak és ma is van "iskolájuk" a cigányoknak. Van városi és falusi iskola. A falusiak egyik jellegzetessége: a kezdetben az intonálásról mondottak. Kótát nem ismerő falusi prímástól tanult sok olyan mai falusi prímás, aki kitűnő virtuóz. Az ember megbámulja ragyogó, gyors détaché technikáját. Nézi a nehéz munkában megkeményedett kezet, a rossz vonót, vonószőrt s alig tudja elképzelni, hogyan születnek meg a remek trillák, a gyors arabeszkek, hogyan elevenedik meg előttünk a nemes, utánozhatatlan – (gyengébb utódok nem is tudják) – előadásmodor. Kótát nem ismer (vagy talán éppen azért, mert nem ismer) és mennyi sok dallamot tud; azokat mily kötetlenül, szabadon formálja meg! Ennyi technikai képesség mellett az énekhez hasonló, gyakran "hamis" intonálás nem véletlen, nem technikai fogyatkozás. E kötetben is találunk következetesen játszott "hamis" hangokat, ellenpontszerűségeket, formulákat: rendszer-töredékeket. Úgy látszik, mintha valami régi rendszer töredezett maradványai mutatkoznának a partitúrák egy s másik részében. Kristóf Vencel "hamis" bandája talán hamisabb az általánosnál. Kérem azonban olvasóimat, nézzék meg alaposabban a partitúrákat. Aki tudományos szempontból nézi őket, örvendeni fog, hogy éppen ilyen került kezei közé. Meglátja majd benne a rendszert illetően: a rendszer maradékát. Az ilyen, immár külön élő rendszer-töredék meg néha többet, vagy mást mond a régi egészről, mintha az a rendszer átalakulva, megmásulva, új egész-képpen maradt volna fenn.

A prímás tanítja és vezeti az együttest. Kristóf Vencel több hangszeren játszott. Ha kellett, mutatta a kontrákat, vagy a bőgő basszusait. Amikor nagybőgőzött, játéka nem sokban különbözött a másikétól. Kristóf, mint sok más prímás, cimbalmozni is tud. Úgy látom, hogy a banda harmonizálása a prímástól függ. Így tapasztaltam a kótát nem ismerő bandáknál. Amint kótát ismerő tagja van a bandának, akár prímás az illető, akár nem, ő a betanító. Ő hangszereli meg azokat a darabokat, amelyeket kótából tanulnak és az ő révén kerülnek a falusi bandába a városi harmóniák. Még ilyenkor is a kótát nem ismerő prímás a régi hagyományok hatása alatt megváltoztatja a harmonizálás, a dallamot egyéni ízlése szerint díszíti, formálja át. Sokszor hallottam prímást "betanítani", de nem tudtam megállapítani, meddig tart tanító-kedve. Előfordul, hogy egyáltalán nem javít a "piszkos" helyeken, amíg stílus és ritmus szempontjából úgy játszanak, ahogy ő akarja. Máskor meg "kitisztította" azokat a helyeket, amikor a banda többi tagja nem tisztán fogta a harmóniát. Régi, jó falusi prímást harmonizálásában épp úgy kötik a hagyományos formulák, mint a banda tagjainak egyénisége. Ez előbbiek felhasználása sohasem mechanikus, mert igen gyakori, hogy a cimbalmosnak, bőgősnek vannak egyéni formulái, amelyek alapjában nem hágják át harmóniai világuk határát, de mégis egyénenként mások és mások. Falusi cimbalmos sohasem játszik kizárólag harmóniát. Inkább csak egy-két hanggal jelzi valahogyan, de három más főszerepben excellál:

1. vagy a prímással együtt játssza az improvizált, sajátmaga díszítette és figurálta dallamot (ebben mutatkozik egyénisége és fantáziája),

2. vagy ellenpontszerű motívumokkal tűzdeli ki szólamát, vagy

3. ritmikus hangrepetícióval, esetleg ugrásokkal telíti a hangzást. Amikor a prímás és a cimbalmos mindegyike saját egyénisége szerint díszíti a dallamot, a különböző díszítések ütközhetnek egymással és ilyen módon erős disszonanciák keletkezhetnek. Ezeket a prímás sose javítja ki. Ebből arra következtetek, hogy az improvizálás szabadságát egymás között nem kötik meg. Nem találtam sem prímást, sem bandát fogadó paraszt embert, aki máskép indokolta volna a cimbalom szükségességét: "sovány a banda", vagy "meg kell tölteni". Minthogy a "töltés" – amint az előbbiekből látjuk – nem a harmóniára vonatkozik, nem vonatkozhatik másra, mint a hangszínre.

E monódia alapérzést és benne a dallam többszínűségét, többféle variálását igénylő kívánságot igazolja az is, hogy néha azt mondják: «elkéne még egy "sípos". Sípos alatt mindig "klarnétos"-t értenek.

Kizárólag harmóniát csak a már városi jobb cigányzenekarban nevelkedett, vagy működött cimbalmos játszik. Jórészt ezek kromatikus modulációi, szűkített hetedhangzatai, VI. fokú domináns-, II. fokú moll-, vagy másodfokú váltódomináns-fordulatai viszik magukkal a kontrát is az ismert városi "cigányos" stílus felé. A falusi bandák közül nem egy ismeri már az efajta harmonizálást. Amint azonban azt kértem, hogy ne így játsszanak, hanem úgy, ahogy a régiek szoktak volt lakodalomban, vagy táncmulatságon, a hagyományt ismerő együttes rögtön átváltott a csupán egyszerű hármashangzatokból és dominánsszeptimából álló kíséretre. A cimbalmos meg a puhán "csúsztatott" verős, tág, ezüstös fényű harmóniák helyett belekapott a kemény, inkább száraz, kopogósan "kivert" melódiajátszásba, vagy a fentebb leírt formulák használatába. Ha azt mondottam is, hogy a cimbalmos figurációinak, dallam-körülírásainak egyes hangjai élesen disszonálnak a hegedűn játszott melódia megfelelő hangjával, hozzá kell tennem, hogy a disszonancia a partitúrát olvasónak szokatlanabb és csúnyább, mint ahogyan az a valóságban hangzik. Az egész együttes tömör szonoritásában ezek az éles szögletek letompulnak, mondhatnám és nem zavarják az együtthangzást. Így vagyunk a nagy- vagy kisbőgővel. Ritmusbéli szerepe elsődlegesebb, mint az, hogy a harmónia basszusa. Különösen ha tánc alá játszik a banda, hagyja abba a harmónia alaphangjának meghúzását és elkezdi a basszust különböző ritmusokban ismételni; mintegy dobol, ritmus figurát játszik, elszabadul a "düvő" vagy "esztam" kíséret-formulától. Szinte önállósul és vagy megmarad ugyanazon a hangon, még akkor is, amikor a kíséret már más harmóniánál tart, vagy egyáltalában kevésbé törődik a harmóniával, mint a maga "figurái"-val. Hogy egy ilyen ritmikus figurában más hang szerepel, mint harmóniailag kellene, — nem bánt senkit. Nem zavarja ez sem a bandát, sem a hallgatóságot, sem a táncolókat.

A dallamot először csak a prímás kezdi. A többiek csak akkor kapnak bele, amikor már tudják, melyik dallamról van szó. Ha a bandának több dallamot kell egymásután játszania és a prímás új dallamba kezd, igen gyakran előfordul, hogy az új dallam elejét még az előbbi dallam harmóniáival kíséri az együttes. Aztán lassan lehalkulnak, esetleg el is hallgatnak, míg a kíséret egyik tagja határozottan bele nem kezd az újba és akkor a többiek rögtön követik.

A kontra, különösen a "kontrák" sem mindég váltják együtt a harmóniát. Ha "behúzásuk" szinkópás, fontosabb, hogy éles és határozott ritmusú legyen, mint hogy késik-e az új harmóniával valamelyikük. A gyors "düvő""-ben a kíséret egészében inkább ritmus-, mint harmónia-jelentőségű.

Látjuk tehát, hogy vannak formulák s ezek hangszerenként, sőt egyénenként változnak; létük lényeges, mert az együttes muzsikálásban a népművészet állandó improvizáló jellegét tartják meg. Csak így lehetséges, hogy az együttes muzsikálása épp oly spontán, mint az énekesé; vele egyazon világban, hagyományban él. A formulák nem halott patronok, hanem határt jelző kövek, melyek a hagyomány birodalmának területén való megmaradásukat biztosítják. Így volt, hogy hiába kértük Kristóf Vencelt, tisztítsa ki az egyes igen feltűnő hamis helyeket, nem sokra mentünk vele.

Banda kétféle volt: kis és nagy banda. A falusi kis banda három vagy négytagú. Prímás, brács-kontra, bőgő (kis vagy nagy); esetleg: prímás, hegedű-kontra, brács-kontra és bőgő (szintén kis vagy nagy). Ha falujukból más faluba kell menniök, nehéz a szállítás, ezért nem szerepel a cimbalom. Különösen azóta, amióta a nyakbavetős cimbalom egészen elmúlott és helyét a mai, négy lábon álló cimbalom foglalta el. Meg aztán olcsóbb is a kis banda a nagynál. Ha nem küldenek szekeret, inkább a kisbőgőt választják, mint a nagyot, mert azt könnyebb hordozni. Erdélyben kis falun több a kis banda, mint a nagy. Akinek módjában állott, nagy bandát kért. A nagy bandában feltétlenül van cimbalom. További bővülések: prímás, másod- primás (terc-prímásnak is hívják, mert gyakran tercel, sextel a primással), klarinét, cimbalom, hegedű-kontra, brács-kontra, kisbőgő, nagybőgő.

Ezzel tulajdonképpen végére is értem lényegesebb mondanivalóimnak. Láthatjuk, miért és hogyan válik "hamis"-sá a kis falusi cigányzenekar. Különösen 1940 – az első erdélyi cigányzenekarok grammofon-felvételei – óta kutatgatok közöttük. Azoknak a prímásoknak és együtteseknek adtam hitelt, akik nemzedékek óta élnek egyazon faluban, vagy a falunak környékén. Hagyományt keresve, egy-egy prímás egész családfáját nyomoztam ki a gyakran ez a kereső munka vezetett ahhoz a muzsikushoz, akire szükségem volt. Különböző fokú harmónia érzékűeket találtam közöttük. Helyszíni lejegyzéskor újabban nemcsak a dallamot írom le, hanem az ujjazatot és a prímás-diktálta harmonizálást. Amikor próbára vagy játékra került a sor, megfigyeltem, hogyan "adja be" a harmóniát. A jó kontrás könnyen rögtön "átveszi tőle" s van úgy, hogy a darab végig tiszta. Van, amikor eltolódnék s a prímás belejavít, "kitisztítja". De van, hogy hibát hagy benne és a kontrás magától tisztít. Annyi bizonyos, hogy a prímás, kontrás inkább a maguk kedvéért próbálják harmóniailag korrektre a darabot. Érthető, hiszen a parasztnéppel szemben a cigány professzionista.

Kevés még a tapasztalatom annak bizonyítására, van-e és milyen mértékben van parasztságunknak harmónia-érzéke. Sok helyütt és sokáig kell még dolgoznunk, gyűjtenünk, megfigyelnünk, amíg erre a kérdésre végleges és kellő adattal megtámasztott igazsággal felelhetünk. Az én tapasztalataim és jelen tudásom szerint a monódiát, magát a dallamot biztosan érzik; a harmóniát sokkal-sokkal kevésbé. Nem hallottam, hogy a cigány ellen ilyesfajta kifogást emeltek volna. Azt sem, hogy a "hamis" bandát mulatságra, lakodalomra alkalmatlannak tartanák. A melódiába bele-beleszól, megkívánja – különösen az öregebbje – hogy a dallamot úgy játssza, ahogy ő tudja; de sosem hallottam, hogy bármilyen harmonizálást, lett légyen az jó, avagy rossz — megkritizált volna. A kíséretet is csak ritmus és tempó szempontjából bírálta. Cigány és cigány között azért tud különbséget tenni. A jó prímást az egész vidék hívja. A nevesebb nélkül "nincs lakodalom". Ahol több banda van, csak akkor fogadnak mást, ha az "első" nem ér rá. A jó cigánynak sok darabot kell tudnia, sokféle régi táncnak kell ismernie muzsikáját. Végül megkívánják, hogy a darabokat régiesen, szépen kolorálva adja elő. Az ilyen prímásnak nagy a becsülete, híre, a tekintélye. Mindez az öreg parasztokra vonatkozik. A mai fiatalság már csak az újabb csárdásokat kéri. Ezek között nem egy a műdal. Sajnálatosan vannak falvak, ahol csárdást sem igen táncolnak már. Valcert, foxtrott-okat kérnek, azt, amit rádióból hallottak. Mostanság idősebb cigány-muzsikusok között gyűjtve, nem egyszer hallottam: "nem játszottam ezt a darabot már negyven éve..."

Előfordul, - még e kötetben is, - hogy ugyanannak a táncdarabnak más és más tánc-nevet adnak. Hasonló tempójú, ritmusú és jellegű dallamra többféle táncot járnak. A dallam és tánc viszonya körülbelül olyan, mint a dallam és szövegé. Kevés az olyan dallam, amelyre csak egyféle táncot tudnának.

Az olvasó többször fog találkozni evvel a megnevezéssel: "erdélyes" vagy "erdelyes". Kristóf Vencel szerint "erdélyes" románul "ardeleanca". Az "erdélyes" nevet Bihar-megyében is hallottam. Mezőszabolcson Varga Mihály 70 éves cigány mondott ilyen címeket: "ardeleana vagy erdélyes" és "erdélyes polka". A vele együtt játszó fia, Varga Miklós 27 éves, nem ismerte az "erdélyes" szót. Tataroson Gavri János Pál 61 éves román hegedűs szerint "erdejes" (így ejtette ki a szót) vagy "ardeleana" mindegy. Úgy mondották öreg románok, hogy ha vásáron olyan magyarokkal találkoztak, akik szomszédos faluból valók voltak, a vásár végeztével együtt mulattak s úgy mentek aztán haza. Mulatás közben hol azt mondták: "erdelyes", hol azt mondták: "ardeleana", — hol meg azt, hogy "csárdás". Székelyföldön magyarok jól ismerik az "ardeleana" elnevezést. Többször hallottam ilyen táncnevet is: "magyar zsukáta". Kristóf Vencel szerint románok, magyarok egyformán járták az "erdélyes"-t is, a "marosszéki"-t is. A mai öregek "kétlépéses"-t táncolnak rá. Minden két lépés után (két lépés jobbra - két lépés balra) "kivárták a zenét", azaz kétlépésnyi időt. Nem tartom jelentősnek az "erdelyes" nevet s nem tudom, nem a román név magyar fordítása-e? Lehet, hogy igen, de lehet az ellenkezője is.

Valószínűbb, hogy ugyanarra a muzsikára táncolva, a békében együttélő két nép egyaránt használta a magyar és román elnevezést: erdélyes-ardeleana. Mindenképpen erdélyi tánc- dallamot értettek alatta, amelyre a magyarok magyarul, a románok románul táncoltak. 1940-44- i gyűjtéseim alkalmával azt tapasztaltam, hogy az "erdélyes" elnevezést csak az idősebbek (60 év körüliek) használták, a fiatalok már alig ismerték.

E kötet néhány darabjának Kristóf Vencel ezt a címet adta: "Kézsó nótája". Mikor megkérdeztem, ki az a Kézsó, ezt felelte: "Csak hírből hallottam Kézsó-t, nem tudom, hol mozsikált. Határozottan cigány volt, híres prímás, - de rég volt, az én üdőm előtt. Amikor én még kezdő fiatal zenész voltam, az akkori öregek még emlegették." Mikor azt kérdeztem, mit emlegettek felőle, azt felelte: "A régiek mondották, olyan primás egész Udvarhelyben nincs, mint amilyen ő volt. Végigmozsikálta a lakodalmakat; aki székely tehette, őt hivta. Gazdaemberek, amit tőle hallottak, mindre azt mondták, hogy Kézsó-nóta. Mi, öreg cigányok is így hívjuk." Kristófon kívül más öreg cigányok is emlegették Kézsót. Az 1840-es években élhetett s akkor Udvarhely leghíresebb prímása volt. Műsorán sok lehetett a hangszeressé kolorált régi székely dallam, mert leginkább ilyeneknek "Kézsó nótája" a neve. Nevén, műsora töredékén kívül egyebet nem tudtam meg róla. Anyakönyvekben sem kutathattam utána, hiszen a nevét sem tudjuk. "Kézsó" biztosan ragadványneve volt.

Viharos időkben e kőrispataki gyűjtésemnek is viharos volt a sorsa. A háborús események következtében tökéletesen elpusztult az 1944 január 24-26-án felvett valamennyi grammofon- lemez minden matricája. A felvétel akkor viaszkorongra készült, mégpedig két példányban. Az első viaszkorong matricakészítés közben természetesen megsemmisül. A második példányt tartalékképpen megőriztük mindaddig, amíg a matricákról nem gyártottak fekete lemezeket. 1944-ben már nem készültek el ezek a fekete lemezek. 1954-ben megtaláltuk a Rádió-ban a tartalék viaszlemezeket és ugyanazon évben készültek el a matricák és a fekete lemezek is. Sajnos azonban, 4 lemezoldal tartalék-viasza matrica-készítésre már alkalmatlanná vált.

Hasonló sorsa volt az előadók nevét, életrajzát, szociografiai adatait tartalmazó részletes feljegyzéseknek. Ezek és a helyszínen leírt dallamok kótái elpusztultak. Eltörött néhány fonográf-henger is.

A kötetet ezért három részre osztottam :

Az E L S Ő B E N a grammofonlemezről lejegyzett partitúrák vannak.

A M Á S O D I K részben azok a dallamok szerepelnek, amelyeket Kristóf Vencel 1943 nyarán, Edéden (Udvarhely megye) játszott fonográfhengerre.

A H A R M A D I K részbe, a jegyzetekbe, soroltam azokat a dallamokat, amelyek a partitúrákban szerepelnek, de a helyszíni fonográf-felvétel változat tartalmaznak.

A prímás, Kristóf Vencel, 1943-ban 59-ik évében járó szolkomai születésű cigány- muzsikus, 6 éves kora óta Kőrispatakon lakik. 1943 nyarán, Edéden volt mezei munkán és ezért készültek a fonográf-felvételek a Kőrispatakkal szomszédos Edéden. Kristóf kitűnő hegedűs. A vonót "nyirettyű"-nek hívja. Hallottam, hogy némelyek Vendelnek szólítják. Mikor megkérdeztem, mi az igazság, azt felelte: "nem vagyok én Vendel, csak annak csúfolnak. Vencel igazi székely név, itt van a Lukács Vencel is..."

Kristóf Vencelen kívül Péter Géza 37 éves nagybőgős, máskülönben prímás, neve maradt meg a jegyzetek között.

Mikor Kristóf Vencellel találkoztam, csak cimbalmosa volt a régi. Együttese különben alkalmi banda volt. A Budapesten történt grammofon-felvételek után úgy terveztem, hogy a Kristóf Vencel vezette banda játékáról egy második sorozat grammofonlemez fog készülni. Dallamot tudott még eleget. A januári felvételek után megbíztuk avval, hogy régi muzsikustársaival összeszokott bandát állítson össze, tanulják meg jól, amit még nem vettünk fel. Arra gondoltunk, akkorra talán jobban "kitisztítja" az együttes játékát. Érdekes lett volna a két sorozat összehasonlítása. Erre azonban a háborús események következtében már nem kerülhetett sor.

Lajtha László: Kőrispataki gyűjtés, Budapest 1955. (Népzenei monográfiák III.)