Patria

1952-ben Sopron és Vas megyében régi hangszeres muzsika, táncdallamok s táncok után kutattam. Eközben természetesen meghallgattam mindenütt több idősebb falusi asszonyt és embert. Feltűnt, hogy milyen kevés régi, világi dallam él még közöttünk. Egyházi népénekeik után kérdezősködve több faluban hallottam feltétlenül régieknek tetsző melódiákat. Különösen akkor figyeltem fel az egyházi népénekre, amikor az énekesek könyvei és füzetei között ott láttam Illyés István zsoltárokat és halottas-énekeket tartalmazó kötetét, leggyakrabban az 1868-i, ritkábban az 1874-i kiadást, mégpedig majd minden faluban és nemcsak egy példányban.

Eszembe jutott egy régi énekeskönyvvel való találkozásom. Erdélyben történt, 1942- ben Szentegyházasfalun. Kicsiny községecske a Hargita gerincén, – az utolsó falu Udvarhely megyében azon az úton, amely nem sokkal a község után Csík megye felé lejt. Ebben a vasúttól távol levő kis községben jártam népdalt gyűjteni. Egy vasárnap észrevettem, hogy a gyülekezet még mindig Kájoni János énekeskönyvét használja. E régi dallamokból néhányat még akkor fonográf-hengerre, illetve gramofonlemezre vettem, nemcsak a dallam szépsége, régisége kedvéért, hanem mert rokonságot mutatott históriás énekek dallamával. Akkor, Erdélyben elmulasztottam Kájoni énekeskönyvének minden ismert s a nép ajkán még élő dallamát összegyűjteni. Most azonban elhatároztam, hogy ezúttal nem ismétlem meg e hibát és az Illyés 1693-ban először megjelent kötete népi életének a végére járok.

El kellett határoznom, hol és mit fogok gyűjteni. A területet illetően Sopron megye mellett döntöttem, amely telistele van Árpád-kori magyar településekkel. Az énekeket illetően meg különböző ünnepkörök alkalmával használt olyan sok dallam bukkant fel, hogy láttam, ha valamennyit fel akarom jegyezni, olyan nagy anyagba markolok, amelyből majd csak keveset fogok. Így kizárólag a virrasztási szokások és a virrasztó énekek gyűjtésére határoztam el magam. Azért tettem, mert láttam, hogy sok helyen már kipusztult, általában pedig romlásban, kihalóban levő népszokás maradékait gyűjthetem még össze. Ahol már végrehajtották a temetőben való ravatalozást elrendelő hatósági intézkedést, ott természetesen megszűnt a háztól való temetés, a házban való ravatalozás és evvel a virrasztás szokása is. De sok olyan községben is, ahol még háztól temetnek, a virrasztóban már nem énekelnek, csak imádkoznak. 70-80 éves öregek emlékeztek arra, amit gyerekkorukban láttak, vagy amit atyáik nemzedéke nékik a virrasztásról mondott. Sopron megye magyar evangélikusai hatvan- hetven év óta nem virrasztanak. Ugyanúgy nem egy magyar katholikus községben hagyták el a virrasztást, és ott, ahol még tartják, megrövidítették, megmásították.

Amikor öreg férfiakat s asszonyokat kérdezgettem, mindig hozzátettem kérdésemhez: "ne azt mondja, ahogy most van, hanem azt, ahogy fiatalkorában volt, vagy azt, amit még szüleitől, nagyszüleitől s az ő korukbeli énekesektől hallott”.

A természeti népek hitvilágának két alaptételét ismerjük fel Sopron megyei virrasztóinkban. Az egyik a hisz a gonosz, ártó, és a jó, segítő szellemekben. Igen sok rítusuk van, amelyben a rosszat elűzik, távoltartják, a jót meg segítségül hívják. A másik meg nem tekinti a halált az emberi élet utolsó állomásának, hanem hisz a túlvilági életben. Alaptételnek neveztem e hiedelmeket, mert már a prehisztorikus és a természeti népeknél különböző korbeli művelődés különböző hatását és keveredését látjuk bennük.

Nálunk Magyarországon a kereszténység az az utolsó hit és művelődés, amelynek jellegét világosan látjuk a virrasztás hagyományaiban. Ma már nem tudjuk csalhatatlan bizonyossággal kibogozni, hogy a lélek halhatatlanságában, a feltámadásban való hit, az örök életre való készülődés – úgy, ahogy ma megjelenik –, ősi korok reánk maradt hagyománya, avagy a kétezer éves kereszténység eredménye-e. Tudva, hogy a kereszténység sok pogány ünnepet és szokást "megkeresztelt”, az látszik a legvalószínűbbnek, hogy a keresztény hittétel csak megerősítette, új tartalommal töltötte meg a nép lelkében azt a meggyőződést, amely valamilyen módon már a hittétel megfogalmazása előtt réges-régen benne élt. A Sopron megyei virrasztó-énekek – amelyek műfajuk szerint katolikus egyházi népénekeknek minősítendők –, ennek a két forrásból származó néphitnek reánk maradt emlékei.

Legjobban szerettem volna egy teljes virrasztót leírni és a cselekmények egymásutánjában a rítus és hiedelem minden részletét, annak más helyről gyűjtött változatával együtt közölni. Sajnos, ez nem állott módomban, mert sehol sem emlékeztek már teljes virrasztóra; sok helyütt mondottak el nekem ilyen értékes részleteket azok, akik a virrasztás több más részére egyáltalán nem, vagy csak ködösen és bizonytalanul emlékeztek.

A talált adatok alapján összeállíthattam volna ugyan egy "hiánytalan" virrasztót, de ilyen egyéni rekonstrukció – véleményem szerint – nem felel meg a tudomány mai követelményeinek. Ezért választottam azt a módszert, amellyel a virrasztó folyamatát a rítus időbeli sorrendjében írom le és vele együtt közlöm minden egyes fontosabb mozzanat különböző változatát.
Az elmúlt három év alatt, munkatársaimmal együtt, kevés kivétellel Sopron megye valamennyi községét meglátogattam. Így a virrasztás egyes szakaszairól, mozzanatairól több változatot jegyezhettem fel. Általában az esti harangszó után kezdődött a virrasztás (Pinnye, Sarród, Simaság, Sopronpuszta, Sopronhorpács, Chernelháza, Zsira, Hegykő, stb.). Az esti harangszónak az öregek számára kettős jelentősége volt és ezek egyike: halott van a faluban, készüljön a virrasztóra, – (hiszen mindenki tudta, hogy ki a nagy beteg). Elvégezték az otthoni munkát, rendbetették a házat, háztájat s azután indultak virrasztani. Találtam azonban községeket (Nagylózs, Fertőhomok, Fertőszentmiklós, Mihályi, Petőháza, Agyagosszergény, Röjtökmuzsaj, stb.), melyekben az esti harangszónak a virrasztás szempontjából nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Röjtökmuzsajon úgy mondták: "Amikor etettünk, itattunk, befejeztük a napi munkát és mi is megvacsoráztunk, még felöltözködtünk s úgy mentünk virrasztani." Akár összekapcsolták a virrasztás kezdetét az esti harangszóval, akár nem, nyáron legkorábban esti hét, félnyolc, legkésőbben kilenc órakor kezdték a virrasztást, télen hamarább, szinte mindenütt esti hét óra körül.

Régen mindenütt hajnalig – néhol reggelig – tartott a virrasztás. Csak újabban fejezik be esti tíz-tizenegykor, legkésőbb éjfélkor. Az idő megrövidülése a szokás romlásával járt. Nagylózson pl. először imádkoznak és csak a legvégén énekelnek, de akkor is csak alig néhány éneket. Ugyancsak két-három óra hosszat virrasztanak pl. Röjtökmuzsajon, ahol felváltva követi egymást ima s ének, de bizony kevés az énekekre maradó idő, úgyhogy két- három dallamnál többre nem kerül sor. A megrövidült virrasztóban mindenütt kevés dallamot énekelnek. Sajnos, főleg a régi, sok strófájú s régi dallamú énekek hullanak ki a közhasználatból. Ezek felejtődnek el a leghamarább. A szertartás kopásának másik jele, hogy ott vannak ugyan reggelig a legjobb barátok, közeli rokonok, de ezek csak imádkoznak a halottért, egy keveset énekelnek, s inkább egymással beszélgetnek. A szétszéledés lassan történik, s éjfélre, miután asszonyok s lányok eltávoztak, már senki sem énekelt.

Az éjfélnek, mint időpontnak, lehet valami külön jelentősége. Mihályiban és Fertőszentmiklóson pl. a virrasztást éjfélig az asszonyok tartották, éjfél után hajnalig a férfiak. Az előénekes hajnalig maradt. Agyagosszergény: "Ha legény vagy leány halott volt, régen éjfélig az asszonyok, éjfél után a legények s lányok virrasztottak. Különben csak mi, asszonyok énekeltük végig az egész virrasztást... voltunk tízen-tizenketten is... a sarokasztalnál ültünk... hajnalig tartott a virrasztó." Ahol reggelig virrasztottak, közben szüneteket tartottak: elmondták a halottal kapcsolatos élményeiket, a halott jó tulajdonságait, stb. Így pl. Hegykőn ígyen emlékezett meg egy feleség: "Szegény a bort igen szerette, sokat járt kocsmába, de azért megbecsült minket is..." Pihenőnek, "beszélgetésnek" szánták azokat a függelékben közölt, szent családdal kapcsolatos naiv, realisztikus kis történetkéket, melyeknek szinte vidám hangulata egyáltalán nem illik a különben gyászos, tragikus, sokszor félelmet ébresztő virrasztóénekek közé.
Ezekre az énekekre is éjfél után került sor (Pereszteg). Régi renden azonban a hajnalig vagy reggelig tartó virrasztást csak csendes, rövid pihenőn szakították meg. Vadosfán, ahol hatvan éve már nem virrasztanak, a virrasztás neve "halott-látogató" volt, amely a következőképpen folyt le. Az esti munka bevégzése után kezdték és éjfél előttig hosszabb-rövidebb időre eljöttek a halott ismerősei, majd minden falubeli. Éjfél után csak a család maradt ébren, akik hajnalig virrasztottak. A halottat nem hagyták egyedül. Simaság vidékén nők és férfiak vegyesen virrasztottak. A tizennyolc éve Sopronpusztán lakó Kiss Jenőné mondta ez adatokat, melyeket simaság vidékén magunk is ellenőriztünk: "Mindvégig virrasztott az »előimádkozó«, aki idősebb asszony volt, s akinek egy fiatalabb társa is volt. Ha szegény volt a család (napszámos, vagy urasági cseléd), és úgy laktak hogy közös konyhából nyílt két szoba, melyek mindegyikében egy-egy család lakott, akkor a virrasztó család és rokonsága át- átment a másik családhoz, akik épp úgy hajnalig virrasztottak, mint maga a gyászoló család. A halottal sohasem aludtak együtt. A távolabbi ismerősök éjfél előtt hazamentek." Pinnyén, Sarródon, Nagylózson, Gyóron férfiember vagy egyáltalán nem járt virrasztóba, vagy csak ritkán, akkor is inkább, ha a gyászoló család tajga volt. Evvel szemben Röjtökmuzsajon, Sopronhorpácson, Fertőhomokon, Hidegségen férfiak és nők vegyesen virrasztottak hajnalig. Itt is éjfél volt a választó óra, amely előtt jöttek-mentek az ismerősök; utána hajnalig csak az előénekes és a rokonság maradt. Ma már sok helyen csak rövidebb időre jelenik meg az előénekes. Ez a tény kétségtelenül a hagyomány erejének kopását, gyengülését mutatja.

Éjfélig felváltva jöttek látogatók – ki hosszabb, ki rövidebb ideig időzött a halottas háznál – mindvégig csak az előénekes, vagy virrasztó-énekesek, a komák, jószomszédok és a rokonság maradt. A hozzátartozók nem énekeltek (Hegykő), külön székeken körülülték a halottas ágyat: "Csak sírtak, akinek igen fájt..." Az előénekes különleges szerepéről (melyről később külön is szólni fogok), mindenütt megemlékeznek. Fertőhomokon, Hidegségen, Chernelházán, Fertőszentmiklóson, Zsirán az előénekes, aki egy személyben előimádkozó is volt. Ő vezeti a virrasztót, ő kezdi az éneket, imát. Úgy osztja el a hosszú énekeket, hogy mennél többre teljék az időből, összeválogatván őket a halotthoz s halálesethez illően. Mellette vagy körülötte ülnek énekes társai. Ezektől elválasztva ülik vagy állják körül a szoba másik részét, a halottas ágyat a többiek, akik cselekvő résztvevői ugyan a szertartásnak, de azt nem vezetik s menetébe nem szólhatnak bele. Pap vagy kántor nem vehetett s nem is vett részt a virrasztón. Simaságon az énekesek a sarokban levő asztal melletti sarokpadon ültek, a többiek a szobában mindenfelé, sőt ha sokan voltak, a konyhában is. Újabban, ha a virrasztásnak hamarább van vége, temetésig az időt a konyhában, vagy ha volt, a másik szobában töltötték. Sopronhorpácson a sarokpadon férfi ült, mert csak férfi volt az előénekes. Viszont Mihályiban csak nő lehetett az előénekes, férfi csak akkor, ha több helyen egyszerre kellett virrasztani. Átrendeződik a szoba képe, ha az asztal nem a sarokban, hanem a ravatal végében, "lábnál" áll. A halottas ágyat betolják a falig és az asztalnál az előénekes és énekes társai (akik szintén mindkét nembeliek lehetnek) ülnek (Fertőhomok, Hidegség, Sobor, Zsira, stb.). Ha a virrasztó asszonyok körülülték a padot, akkor az előénekes vagy a szélső, vagy a középső fő-helyet foglalta el.

Az a tény, hogy az előénekes az egyik helyen csak férfi, más helyen csak nő lehetett, talán avval magyarázható, amit Fertőszentmiklóson, Chernelházán, Sarródon, stb. hallottam: "Voltak, akik énekeltek, akik sok éneket tudtak, sokat tanultak a régiektől... a könyvekből, régi füzetekből ők maguk sokat leírtak, erős hangjuk volt..., azok énekeltek..., akik nem voltak jó hangúak, csak imádkoztak a halottért, virrasztottak, hogy pihenjenek a háziak." Nem tudtam megállapítani, van-e jelentősége annak, hogy csak férfi, vagy csak nő lehet az előénekes és mit jelent az a megosztás, hogy egyik énekel, a másik meg csak vigasztal, beszélget, mintegy kitöltve az énekes szüneteit. Régi énekesekről beszélve, legalább annyi férfiról emlékeztek meg, mint amennyi asszonyt emlegettek.

Helyesen írta Bálint Sándor: "A halálhoz és temetéshez fűződő szegedi néphagyományok" című tanulmánya első mondatában: "Az egyszerű nép nem fél a haláltól." Egyik községben sem hallottam ennek az ellenkezőjét. Sarródon özv. Galambos Gyulánénak megrovás volt a hangjában, mikor azt mondta: "Olik még öreg létére sem akar meghalni! De a legtöbb ember tudja, mikor jött el az ideje és megnyugszik az utolsó szentség után." Hegykőn Kiss Jánosné beszélte el édesapja haldoklását: "Haldoklás alatt felindítjuk benne a tökéletes bánatot." A haldokló kezében égő szentelt gyertya, melyet hozzátartozója segít tartani oly módon, hogy a gyertyát a haldokló kezével együtt tartja. Még ha üveges is a haldokló szeme, kezébe adják a gyertyát, mert lehet, hogy még nem vesztette el az öntudatát. Kiss Jánosné édesapja sem félt a haláltól: "Belenyugodtam és kérlek, imádkozzatok értem, s hozassátok el az utolsó útra a szentséget. Tudjátok, hogy meg kell halni, ez örök törvény, amely alól nincs kivétel." A szentségnek felvétele után lánya megkérdezte tőle: "Édesapám, nyugodt-e a lelkiismerete?" – "Nyugodt vagyok – felelte –, ti is legyetek nyugodtak." Egy sógora kérdezte: "Jóska, nem félsz-e meghalni?" – "Nem félek, csak legyetek nyugodtak, az Úristennek nincsenek rabszolgái." Kiss Jánosné még azt is megkérdezte tőle, nem adósa-e valakinek, nem kell-e valakinek valamit visszaadni. "Ne féljetek, rendben vagyok, rendben hagytam mindent." Csendesen feküdt, s végül azt mondta: "Fújjátok el a gyertyát, még nem halok meg..." Öt perc múlva halott volt, Amíg így beszélgettek a haldoklóval, a körülállók imádkoztak. Ott voltak a keresztkomák, a jószomszédok és a rokonok.

A "nagyrokonságba" nemcsak a felmenő és lemenő ágak számítottak. Ide tartozott legelsősorban a keresztkoma, azután meg a jó szomszéd. Hidegség: "Legelsők rokonságban a keresztkomák, mert azok szentség által rokonunk... azok az elsők, egyenlők a testvérrel." Egyed: "A jó szomszéddal töltjük el egész életünket... olyan, mint a jó rokon..." A rokonság ilyetén való felfogása teszi aztán, hogy ezeknek éppen úgy ott kell maradni hajnalig s részt venni a virrasztásban, mint a vér szerinti testvérnek.

Az "utolsó szentség” felvételének etnológiai jelentősége igen általános; mint ahogy Mexikopusztán is mondották: "Nem fél senki a haláltól, mert tudjuk, hogy az utolsó szentség megóv a gonosztól.” Az ismeretlen gonosz lélektől félnek és megnyugosznak, ha tudják, hogy ennek már nem lehet hatalma felettük. Süttör: "Volt, hogy ha érezte, hogy beteg, maga lábán ment gyónni az öreg..., mikor aztán nagy beteg lett, s már nagyon rosszul volt, hívta a papot, hogy a gonosz lélek távozzon tőle, mert az fél minden szentelt dolgoktól. A haldokló meg attól fél, hogy a gonosz lélek odaférkőzik hozzá, súg neki valamit, amivel meg tudja rontani...” Földsziget: "Nem félnek a haláltól, fellesnek a gerendára, látják-e valamelyik szülőjüket vagy másvalakit, akit szerettek. Belenyugosznak abba, hogy elérkezett a végső órájuk, maguk kérik útravalónak a halotti szentséget.” Ugyanezt mondták Kapuváron: "Ha megkapta az utolsó szentséget, akkor az megvédi, hogy az ördög elkapja, mielőtt Istenhez ér." Itt is, másutt is, a halál nem több, mint átmenet a földi életből a túlvilági életbe. Fertőszéplak: "Mire betegek voltak s arra kerültek, szépen belenyugodtak abba, hogy meghalnak. Én magam is mondtam: »Hej, Rozi, de rossz színben látlak, te még ma bekötsz!« Ismertem egy fiatalasszonyt, aki nyugodtan hagyta el hat apró gyermekét. Fiatalok jobban félnek, azok közt akad, aki mondogatja: majd meggyógyulok én... azok nem érzik olyan jól a végüket, mint az öregek..." Mihályi: "Annyiszor hallottuk, hogy el kell menni, meg kell halni, hogy senki sem félt a haláltól, tudta az ember, mikor jön el az ideje. Csak most, hogy »megrangosultak«, csak most kezdik el a félést... . Amíg ki nem hűlt a test, benne van a lélek. Volt nekünk egy öreg zsidó doktorunk, a Schwarz, aki maga mondta a betegnek, hogy hívjon papot, lehet, hogy meggyógyul, de azért jobb, ha elkészül" Legpontosabban özv. Molnár Jánosné mondotta el Hövejen, hogy mitől is félnek: "Nem a haláltól félünk, csak a betegségtől. Akit egyszer megtört a nyavala, annak Ament is mondott." Inkább a családtagok, rokonok, barátok féltették a beteget, amíg haldoklott, vagy ha meghalt és még a föld felett volt a teteme, mert akkor "magatehetetlen, akkor el tudja ragadni a gonosz lélek."

A szentségen kívül szentelt gyertyával és szentelt vízzel tartották távol a gonoszt.

Tűznek, füstnek, víznek a halotti kultuszban való jelentős szerepe közismert minden korban, minden természeti népnél. A katolikusoknál a szentelt gyertya égő fénye az a világosság, amely távoltartja a gonoszt, s mint Chernelházán mondották: "Ennek világosságával menjen a lélek, ne tévessze el az utat. A fényt a gonosz elhagyja. Így tanultuk..." Bő: "Szentelt gyertyával akkor szoktuk körüljárni a szobát, amikor a beteg megcsendesedik és látjuk, hogy most már meghal. A gyertya fénye mutatja a mennyei utat, füstje meg elűzi, távoltartja a gyenge lélektől a gonoszt..." Süttör: "Míg ki nem leheli a lelkét, ég a gyertya. Ha súgott neki valamit a gonosz lélek, tudja: megszereztem-e vagy sem. Ha megfogta: örül, ha nem: húzza a csőrét. Ezért kell, hogy mindig égjen a szentelt gyertya, mert annak világosságától fél a gonosz és nincsen hatalma..." Itt a megmaradt szentelt gyertyadarabot nem használják el, hanem a házban levő kis szentképek vagy szobrok előtt égetik el. (Lares.)

A gonosz mindig ott van abban a szobában, ahol valaki haldoklik. Pereszteg: "Ollat láttam, hogy az ördögök körmölték lefelé." Hegykőn "ágydeszkán, levegőben »káprázatban« látják az ördögöt". Sarródon, Hövejen az ördögöt, a "gonoszfélét. De amint odavilágítottunk, vagy körüljártuk gyertya fényével, füstjével a haldoklót, eltűnt." Ami gyertya megmaradt, eltették, és nagy viharkor elégették a kemence-tűzében, "mert volt olyan dörgés, meg mennykő is ütött ide is, oda is, hogy mindenki sietett haza, mert tudták, hogy a szentelt gyertya megvédi őket..." A kemence-tűzben a gyertyával együtt szentelt barkát is égettek. Ahol csak megkérdeztem, mindenütt ismerték azt a szokást, hogy szentelt gyertyát adnak a haldokló kezébe (minthogy az már nem tudja fogni, az ágy szélén ülő családtag fogja a haldokló kezével együtt), s így háromszor "megkörözi" a haldokló fejét. Ugyanezt teszik azután az eloltott gyertya füstjével is (Kapuvár). "Mert akkor nem fér oda a gonosz lélek." Egyeden azért tartják a haldokló kezében az égő gyertyát, amíg meg nem hal, hogy "világossággal költözzék az örök életbe". A világosság ellentéte a sötét, a gonosz világa. Hövejen a haldokló kezében tartott gyertyával s füstjével való háromszori körözést többször megismételték. Rövid szünetekben mindig újra meggyújtották a gyertyát, hogy égjen, s újra eloltották, hogy füstöljön. "Mikor meghótt s kihűlt, akkor már nem élt, – akkor eloltottuk a gyertyát, hogy az se égjen." Fertőszentmiklóson csak egyszer szoktak füstölni: "Ha körülfüstöltük a szentelt gyertya füstjével, akkor elkergettük a házból a csúnya s gonosz lelkeket. Lehet az Sátán is, ördög is..." Röjtökmuzsajon a haldokló kezében levő gyertyával nem köröztek, hanem "megvontuk a kereszt jelét a feje fölött". Nemcsak a haldokló fejét szokták így megkörözni, hanem magát az ágyat is, amelyben a nagybeteg fekszik. Hegykőn az ágy lábánál, avval szemben állva, az égő gyertyával háromszor megkörözik, majd ugyanannyiszor körülfüstölik az ágyat. Legtöbb helyen azonban nem állva, hanem az ágyat háromszor körüljárva teszik meg ugyanezt. Fertőhomokon nem is adják a haldokló kezébe a gyertyát; valamelyik hozzátartozója körözi meg a fejét és az ágyat.

A hármas számnak nagy szerepe van a körözésben. Háromszor gyújtják a gyertyát, hogy fénye, s ugyanannyiszor oltják, hogy füstje legyen. Lövőn Horpácson, Peresztegen, Sarródon, Soborban, Mexikopusztán, Földszigeten rövid szünetek után mindig újra kezdték az ágy háromszor való körüljárását, hol égő gyertyával, hol annak füstjével. Földsziget: "Hogy a gonosz hozzá ne férjen, az mindig leselkedik a haldoklónál, mert ilyenkor legkönnyebb ellopni a lelkét. De a gonosz fél a világosságtól és füsttől, és azért addig jártuk körül, amíg meg nem halt..."

Vannak helyek, ahol állandóan járnak a haldokló körül. Zsira: "Az édesanyámnak az volt a kívánsága, hogy szüntelen világítsunk és füstöljünk, nehogy a gonosz hozzáférjen..." Osli: "A szentelt gyertyával mindig körben járjuk az ágyat, néha félóráig is. Tovább nem. Akkor várunk és imádkozunk. Ha még meg nem halt, újra kezdjük a körüljárást, mert mikor kiszáll a lélek a testből, akkor különösen meg akarja szerezni a gonosz. A szentelt gyertya világossága és füstje elzavarja a gonoszt és nem engedi a haldoklóhoz."

A haldokló körüljárására külön gyertyát tartanak; ezt, amikor a haldokló meghalt, eloltják. Hegykő: "Amikor meghal, eloltjuk a gyertyát, mert az élete is kialudott." Osli: "Nem szükséges többé, kialudott az ő világossága is." Másutt szentelt gyertya ég az asztalon, ahol az előénekes és társai ülnek, és egy vagy két gyertya ég a haldokló, illetve a halott fejénél. Ezeket a gyertyákat vagy maguk szerkesztette emelvényre állítják oly magasra, hogy a halottas ágyat bevilágítsa, vagy a templomból hoznak ilyen magas gyertyatartót (Fertőhomok). A megmaradt gyertyát csak ritkábban égetik el a kemencében; általánosan elteszik. Ha van újra haláleset, használják, ha vihar van, meggyújtják, ha meg körmenetet tartanak, akkor a halotti gyertya meggyújtásával "a halott nevében tisztelik meg a körmenetet".

Szenteltvíz mindig van a háznál. Ha haldoklik a beteg, a szenteltvizet az asztalra teszik és aki jön megtisztelni a haldoklót, vagy később halottat: "beszenteli". A szenteltvizes edénybe három összekötött rozskalászt tettek: a távozó kivette és evvel "rátette" a kereszt jelét a halottra. Süttörön, Földszigeten és igen sok más községben is "szenteltvízbe búzafejet vagy rozsfejet teszünk és avval meghinti, aki csak bejön a szobába". Fertőszéplak: "Használjuk, hogy megkönnyítsük meghalását. Ezért többször is meghintjük." Süttör: "Hogy egyesült erővel megmentsük a gonosztól lelkét."

Feltűnik a hármas szám itt is. Földsziget: "Szenteltvízzel háromszor meghintettük kereszt-alakra a haldoklót." Ezt többször megcselekedték mindaddig, míg az illető meg nem halt. Chernelháza: "A halottat háromszor körülszórtuk szenteltvízzel. Mindenki, aki elment, megtette, hogy tisztességet adjon neki."

Hegykőn a szenteltvízbe zöld fenyőt, vagy boncsot (indával szaporodó, télen is zöld növény) tettek, "mert ez az örök élet jelképe". Egyébként ujjukkal nyúlnak a szenteltvízbe, örökzölddel csak akkor, ha halottat hintenek meg. Sarródon s egyebütt ugyanezt borostyánnal teszik. "A szenteltvíz a mi erősségünk a gonosszal szemben." (Mexikópuszta.)

A szenteltvíz használata összekapcsolódik a gyertyáéval. "Magam is úgy csináltam Csombor Juli nénivel... a gyertya füstjével addig köröztem a beteget, amíg füstje tartott... azután a szoba mind négy sarkát meghintettük kereszt-alakban szenteltvízzel... akkor a beteget hintettük meg s ezalatt újra meggyújtottuk a gyertyát." Sopronhorpács: "Nemcsak a haldoklót vagy halottat, hanem mindjárt az elején meghintettük a sarkokat s az ágyat is. Így tanultuk a szülőktől... Az ördög ne férjen hozzá... ezért megszenteltük szenteltvízzel, még a szeme nézésének helyét is..." Osli: "Ahová erősen néz, ott a gonosz, azt el kell űzni. Azért néz oly meredten, mert valamitől fél, valamit lát... talán a gonoszat, talán olyat, amit ő már lát, de mi még nem láthatunk. Ezt a helyet meghintjük szenteltvízzel és akkor megnyugszik a haldokló, mert tudja, hogy most vész el a gonosz ereje." Mihályi: "A szoba sarkait ezért szentelik meg, mert azok az amúgyis homályos szobában sötétek és oda rejtőzhet a gonosz. Ha a haldokló szeme fáradtan megáll, akkor »keres valakit«, azért ha valahova hosszabb ideig néz, azt a helyet megszentelik." Ugyanakkor megszentelik a haldoklót is, hogy ne csak a gonoszt űzzék el, hanem ha az szemével a haldokló szemébe nézett, megtörjék az imigyen keletkezett gonosz varázslat." Kapuvár: "Megjelent neki valaki... biztosan látott valakit... segítség kell neki..." "Mikor ángyikám haldoklott, azt mondta: csak az ágy alá, csak az ágy alá... Aztán meghintettük az ágy alatt is, erre megnyugodott s nyugodtan halt meg." Fertőszentmiklós: "Meghintettem azt a helyet, melyre erősen nézett a haldokló, mert ő maga többször is mondta: »ott vannak«, de nem tudta megmutatni a pontot, ahol látta a gonoszakat és erre kérte: »hintsétek meg az egész tájat«. Meg is hintettük, és a beteg megnyugodott."

Látjuk tehát, hogy a Sopron megyei parasztok – s bizonyára így lesz ez az ország más vidékein is – az utolsó kenet feladását, a szentelt gyertya s szenteltvíz használatát a gonosz ellen kérik. Amitől félnek, az nem a halál, hanem a gonosz. Hiedelmeik és cselekvésük az exorcizmus egyik hagyományozott alakja.

A gonoszt távol kell tartani, ezért mihelyt meghalt a beteg, a tükröt, s minden olyan csillogó tárgyat, melyben megláthatja magát valaki, amely visszatükrözi a fényt, be kell takarni. Hövejen megfordítják a tükröt, "mert az ördög belesett volna, s szemével megverte volna a halottat." Osli: "Hogy a halott ne lássa magát a tükörben, s szemmel meg ne foghassa valaki." A tükör eltakarásának mindenütt az a magyarázata, hogy onnan a halottat lehet nézni "és így a gonosz meg tudja kaparítani a lelket, mikor az a szenteltvíz s a már nem füstölgő szentelt gyertya elszállott füstje által vont határokon átlép. Nemcsak a haldoklóra, de a halottra is vigyázni kell, mert ha a lélek el is hagyta a testet, nem biztos, hogy elhagyta már a szobát (Süttör). Úgy vélik, legkésőbben akkor áll a lélek az Úr előtt, amikor a test már a föld alatt van.

A tükröt betakaró ruha a régiek szerint fehér volt. Így mondták Sarródon: "A tükröt régen, – amint mint gyerekek hallottuk az öregektől – mindig fehérrel takarták be. Mostanság már nem olyan szigorúak, fehér és fekete kendőt is használnak." Zsirán is fehér volt régen a tükör takaró ruhája; újabban fehérrel takarják be ha fiatal, feketével, ha öreg ember a halott. Így van ez Csapodon is. Horpácson, Hegykőn a tükör fehérrel van betakarva. "A tükörkendő ki van kézimunkálva... minden évben egyszer átmossuk... másra nem használjuk." – "Valami szép fehér ruhával szoktuk betakarni – ezt a ruhát másra sohasem használjuk" – mondták Fertőszéplakon, Egyeden, Mihályiban. "De van ház – folytatták –, ahol kiviszik a tükröt a szobából." Átmenet a fekete gyász-szín fele a bői szokás, amely szerint jobbmódúaknál az e célra készített fehér ruhát feketével szegélyezik, a közepén fekete kereszt, s néha a kereszt köré hímezik: "Nyugodjál békességben." Szegényebb családoknál azonban fehér a tükör takaró-ruhája. Fekete színű tükörtakaróval találkoztam Röjtökmuzsajon, Soborban, Kapuváron, Mexikópusztán, Gartán. Minden községben akadt olyan család, akinek nem volt tükör takaró-ruhája; ezek egyszerűen befordították a tükröt.

Mikor a halál bekövetkezett, először megmosták a halottat. Elkezdik mosdatni, öltöztetni, míg meleg (Bő). "Ecetes vízzel mossuk le, hogy fehérebb legyen" (Szany). "Állott vízzel mossuk tisztára" (Kapuvár). Mindenütt azért mosdatják tisztára a halottat, "hogy tisztán jelenjék meg az Úr előtt". Földsziget: "Vagy gyereke, vagy szülője mosdatja, öltözteti, vagy valaki más, ha a családtagok félnek." Kapuvár: "A halottól nem kell félni, nem álmodtam még soha avval, akit mosdattam, pedig jaj, de sokat mosdattam."

Evőedényt halott-mosdatásra nem vettek elő soha; legtöbbször cserépedényt, ritkábban olyan faedényt használtak, melyben különben mosni szoktak. A használat után különböző sorsa volt a víznek, amellyel lemosták a halottat. Néhol a kerítés-bokorra öntözték el (Mihályi, Sarród), "hogy ne járjon senki sem rajta, mert mire meghalt a beteg, szent lett a sok imádkozásra és halálában szentek és angyalok voltak segítségére". Másutt, mint pl. Hövejen, a disznóól alá öntötték ki a vizet. A gyolcsot, amivel megmosták, egy-két helyen (pl. Fertőszéplak) a halott mellé teszik a koporsóba. Általában a mosó cserépedényt és a rongyot elásták a kert végében, "a kerítés tövibe, ahol senki sem jár már." (Hövej, Szobor, Garta, Kapuvár, Földsziget, Sarród, stb.) Szanyban a disznóól alá dobták. Osliban összetörik a cserépedényt, s úgy ássák el a mosó-ronggyal együtt. "A halott-mosó cserepet elástuk egy gödörbe... beletettük a vásznat, amivel lemostuk a halottat, aztán nagy követ dobtunk rá, hogy összetörjön, végül behalmoztuk földdel" (Mihályi). Ha szegény volt a család, s nem volt elég edényük, akkor nem dobták el a cserép- vagy faedényt, hanem a szárnyasállatoknak adták ivócserépnek (Kapuvár, Mexikópuszta).

Mosdatni csak asszony szokott, – de régen férfit férfi, nőt nő öltöztetett (Szany). Amint megmosták a halottat, tiszta fehér alsóruhát adtak rá, "hogy tisztán jelenjék meg az Úr előtt". Fertőszéplak: "Mikor még kislány voltam, akadt olyan szegény pásztorember, akinek nem volt fehérneműje rendes... összeadták, hogy épp oly tiszta fehérben menjen az Úr elé, akár a leggazdagabb. Ma már nem szokás, de a régiekben több volt az összetartás." Ugyanakkor tiszta kendővel felkötik a halott állát "míg megfásul" (Lövő), – "míg megmerevedik" (Hövej), – "míg megkeményedik s többé le nem esik" (Osli). Mindenütt a legszebb kendőt használják erre a célra; rendszerint használatlan új gyolcsot (Mihályi, Süttör, Fertőszéplak), melyet ugyancsak mindenütt a koporsóba tesznek a halott mellé, s vele együtt temetik el.

Amint korosabbá lett valaki, rendszerint kiválasztotta azt a tiszta ünneplő ingét s ruháját, melybe öltöztessék majd, ha eljő a végső óra. Nőknél az ingre alsószoknyát adtak, vasalatlanul, keményítetlenül, lehetőleg fehéret; az idősebbeknél azonban előfordult, hogy barnát, vagy valamilyen hasonló színűt választottak. Férfiakra ünneplő fehér inget adtak: "egy ümögben van." Bár régebben használatos volt a bő gatya, a halottra szűk gatyát húztak. Az ing bő-ujjú volt, csuklónál összehúzva, összegombolva. Erre jött az ujjatlan mellény, majd felhúzták rá a posztónadrágot. Parasztot zsinóros nadrágban, az iparosokat pantallóban temették. (Régen az iparosok szintén bő gatyában és csizmában jártak ugyan, de a koporsóba pantallóban és cipőben tették őket.) Parasztemberre ünneplő fényesbőrű csizmáját adták. (A mindennapi csizma fénytelen zsíros bőrből készült.) Csizma alá harisnyafélét vagy kapcát tettek, "hogy könnyebben felmenjen". (Kapuvár). Általában mindenütt ünneplő ruhába öltöztették a megholtat, s csak akkor nem adtak férfiember lábára csizmát, ha betegség következtében megdagadt a lába, amikor is fekete harisnyában temették. – A fiatal asszonyokat barna, kék, esetleg fekete ruhába öltöztették, fejüket színes selyemkendővel kötötték be. Leányt kibontott hajjal, fehérben, fején a szűzkoszorúval. (Fehér viasz mirtus zöld levelekkel.) Még az idősebb leány is "megkapta a tiszteletet meg a koronát is" (Simaság). – "Lányokat menyasszonynak öltöztettek tiszta fehérbe, fehér harisnyát s cipőt adtak rá (Hegykő). "Öreg leány, ha fehérben volt is, mert nem ment férjhez, megérdemli a szűzkoszorút; szoknyája azonban fekete volt" (Garta). – Fertőhomokon, ha húsz év körüli legény hal meg, mellére vőlegény-bokrétát raknak, "koszorút kap, olyat, mint a menyasszony". Az asszonyok is félreteszik még életükben azt a ruhájukat, amelyikben majd temessék őket. A fiatalabb asszonyokat gyakran esküvői ruhájukban temetik. "Mi fukarok voltunk, s ezért nem fehérből csináltattunk menyasszonyi ruhát, hogy utána még viselhessük. Leginkább drapp színű volt errefelé a divat" (Sopronhorpács). – "Nálunk az a szokás, hogy kávébarnában, sötétzöldben, sőt feketében is esküszünk" (Hidegség). Úgy látom, hogy asszonyok menyasszonyi ruhájukban szerettek temetkezni; sokszor végrendeletükben kérték is. Zsirán fejkendő helyett fejkötőt tettek a női halott fejére. Fehér, vagy fekete, laposra keményített fejkötő volt ez, mely hátul nyakig ért. Cérnából horgolt, közepén széles, két oldalt keskenyebb mintájú oldalrész takarta el a füleket. A kontyot külön kontykötő-szalag tartotta. A horgolt rész madzagban végződött, melynek végére (amely az áll alatt elfeküdt), csipke volt horgolva. Evvel kötötték meg a fejkötőt.

A fehér gyásznak nyomait vélem látni a fehér tükör-takarókban és abban is, hogy az öregasszonyokat, ha már nem is fehérben temették, de legalább fehér főkötőt adtak fejükre. Agyagosszergényben, Röjtökmuzsajon az öregasszonyok fejét fehér selyemkendővel kötötték be, melyet maguk hímeztek ki fehérrel. Mindkét helyen – így mondták –, a múlt század kilencvenes éveiben maradt el ez a szokás. Sopronhorpács: "Új ruhát kapott a halott, rosszban nem mehet Jozafát völgyibe... Az öreg Kántor Józsefné 76 éves korában új fehér ruhát csináltatott halottas ruhának. Ez már hatvan évvel ezelőtt történt."

Nem állapítható meg pontosan, hogy az öreg lánynak hány éves koráig járt a leánykoszorú. Volt hely, pl. Babót, ahol úgy mondták, hogy 30 éves kora után, másutt (Fertőhomokon), hogy 50 éves kora után már nem tettek koszorút a fejére.

Összefoglalásul: a koporsóba vitt ruhák színeit illetően (a mai öregek elbeszélése szerint), a régi időkben – amely alatt szüleik s nagyszüleik idejét értették – férfit, legényt sötét posztóruhájába, 50 éven felüli asszonyokat feketébe, fiatalasszonyt tarka kasmirból készült esküvői ruhájában, leányt meg, korra való tekintet nélkül, fehérbe öltöztettek.

A tiszta ünneplő ruhában való eltemetésnek etnológiai jelentősége van. A testben való feltámadás hitét anthropomorph gondolkozással kapcsolják össze, és ezért van, hogy mindenki úgy kell megjelenjék az Úr ítélőszéke előtt, mint ahogy földi életükben jártak ünnepélyes vagy hivatalos alkalmakkor. Ahogy szentség által vált elsőfokú rokonnak tekintik a keresztkomákat, úgy viszik magukkal az esküvői ruhát, vagy valamelyik darabját, "mert ez akkor volt rajtuk, amikor a házasság szentségében részesültek". A közösség gondoskodott a szegényekről: "Régen, aki szegénynek nem volt ruhája, arról a község gondoskodott, hogy tisztességesen jelenjen meg az Úr előtt" (Osli, Simaság vidéke, stb.). A gondoskodás tehát nemcsak a fehér alsó ruhára, hanem a költségesebb felsőruhára is vonatkozott.

Keresztet, missziós keresztet, olvasót, néha imakönyvet, sőt énekeskönyvét is a halott mellére tették. – "A keresztet, olvasót elviszi magával, mert ez védi meg a nagy útján" (Fertőszéplak). – "Az olvasót mindig kezébe adjuk, viszi magával, hogy az ördögöt távoltartsa" (Hegykő). – "Olvasót a kezébe, kereszt a mellére, ezt magával viszi, akinek van, – nem ér hozzá a gonosz" (Mexikópuszta). – "Missziós keresztje mindenkinek van, mikor haldoklik, megcsókoltatják vele és a kezébe adják. Ezt magával vitte a koporsóba és a sírba. Ez megvédte a gonosztól, amikor mi már nem vigyázhattunk rá, és evvel ért el az Úr elébe" (Földsziget).

Amint látjuk, mindent megtesznek, hogy megvédjék a halottat a gonosztól, attól a perctől kezdve, amikor haldoklik (tehát ő maga már nem tud védekezni), egészen addig, amíg odáig jut, ahol – szerintük – a gonosznak nincsen már hatalma.

A halottat abban a szobában ravatalozták fel, amelyben meghalt. Sopronpusztán, Simaságon, Vadosfán, Soborban, Chernelházán már az öregek sem emlékeznek "halottaságyra". Úgy látszik, itt már régen kiveszett ez a szokás. Más helyeken azért nem készítenek halottaságyat, mert a faluban van asztalosmester, akinek vagy kész koporsói, vagy ennek alkatrészei megvannak úgy, hogy rövidesen a halottas házhoz szállíthatja a koporsót.

A halottas ágyat általában a szoba közepére állították. (Az előbbiekben láttuk, van község, ahol a falig tolják.) Két mosó-széket, vagy közhasználatra való széket tettek lábtól is, fejtől is, ezekre deszkákat, majd szalmazsákot. Egy, esetleg két lepedővel is betakarták a szalmazsákot, hogy a lepedő a szalmazsák két szélén leérjen a földig. Fehér vánkosokat tettek fejtől s erre fektették a halottat. (Pinnye, stb.) (Zsirán ellenkezőleg, elveszik a halott feje alól a tollpárnát. "A lélek a toll miatt nem szállhat el könnyen...") – Gartán a lepedőkön kötők voltak, amelyekkel összehúzták a vánkosokat, hogy szép egyenletes legyen a halotti ágy. Ünnepi huzat volt a vánkoson s ünnepi volt a lepedő is, melyet más célra nem használtak. – Sarródon a halottas ágyra nem szalmazsákot, hanem hosszú gyékényt tettek. "A gyékényre fehér ruhákat, s erre a halottat." – Hidegség: "A szalmazsákon csipkés a lepedő. Gyerekszülésnél az asszony ágya elé gerendára akasztottak egy akkora lepedőt, amelyik egészen eltakarta az ágyat s leért a földig. Szélén és középen csipkével volt díszítve. Ugyanezt a csipkés lepedőt tették a halott alá a szalmazsákra." – Általában, kevés helytől eltekintve, a lepedő mindig csipkés szokott lenni. A halottra csipkés szemfödőt tesznek. Ezt már régen készen lehet kapni, még patyolatból készültet is. Az anyagot hozzá boltban vásárolják, de sajátkezűleg csipkézik meg, metszik és "slingelik meg" (Kapuvár és vidéke). A szemfedő a halott melléig volt visszahajtva. – Egyeden a szemfedővel egészen betakarták a halottat, de fejnél akkora rést vágtak bele, hogy "a fej és arc kilássék". Azokban a községekben, ahol egészen betakarják a halottat, aki meglátogatja, felemeli a szemfedőt, hogy meghintse szenteltvízzel a halottat. Általában a régi időkben lepedőt tettek a szalmazsák alá, néha két lepedőt is a zsák fölé, és szemfedőt a halottra.

Sopronhorpácson és környékén, továbbá a Rábaközben kapott adatok szerint, a régi időkben virrasztáskor kivitték a szobából azt az ágyat, amelyben az illető meghalt. Azért, "hogy megszabadulva a tusáktól, földi verejtékezéstől, tisztára mosdatva, tisztába öltöztetve feküdhessen a halottas ágyon, és így várja a papot és a temetést."

Ahol halottas ágyat nem csináltak, saját ágyában hagyták a megmosdatott s felöltöztetett halottat, míg csak koporsóba nem tették Tiszta lepedőt, tiszta vánkost azért itt is tettek alája. Csak a felnőtt várta így a koporsót; a gyermeket az asztalra tették (Fertőszentmiklós).

Virrasztás után, mielőtt elvitték volna a halottat, kicsit meglökték, odább fordították a halottas ágy deszkáit és felhajtották a lepedő egyik sarkát. (Földsziget). Szany: "Amikor elvitték a halottat, felborítottak egy széket."

Amint a halál bekövetkezett, még a mezőn dolgozó családtagok is azonnal abbahagyták a munkát – még az aratást is, – a szerszámokat felrakták a szekérre és indultak haza. A gyerek sem járt iskolába a temetésig. A távollevők vagy a lélekharang szavából tudták meg a gyászos eseményt, vagy ha oly messze dolgoztak, ahová a harang szava nem hallatszott el, egy gyereket küldtek utánuk.

"A lélekharangnak akkor kell megszólalnia, amikor kiszáll a lelke" (Lövő). – "Csak akkor húzzák meg a lélekharangot, amikor a halott már fel van öltöztetve, és amikor már rendben áll az Úristen előtt" (Bő). – "Délelőtt 11-kor harangozunk a halottnak" (Földsziget). – Ahol nincs lélekharang, ott a rendes harang kis harangjával pótolják. A pusztán bizony nincs, csak egy harang, és ennek szavából értik meg, mikor szól élőnek, mikor megholtnak. "Régen férfinak háromszor, nőnek kétszer, fiúgyermeknek háromszor, leánygyermeknek kétszer húzták meg a lélekharangot, akár áldozott, akár nem" (Lövő). – Másutt, (mint pl. Mexikópusztán) férfinak három verset, nőnek két verset, gyereknek egy verset harangoztak. Eltekintve a kivételektől, amelyek régiségre mutatnak, az a gyermek, aki még nem áldozott, nem kapott lélekharangot; csak temetésekor harangoztak.

"A jószomszéd ásta meg a halott sírját... amint meghalt, kiment a temetőkertbe sírt ásni... nagyon régen így volt..., kár, hogy elmúlt" (Petőháza).

"Amikor meghalt, megállítjuk az órákat és csak akkor indítjuk meg, amint hazajöttünk" (Röjtökmuzsaj, Horpács).

Mielőtt megkezdenék a virrasztást, összesöprik a szobát és "a halottas ágy alá seprik..., hiszen nincs olyan sok szemét és nem szabad nagyon söpörni, nehogy a gyenge lelket kisöpörjük" (Fertőszéplak). Az összesöpört szemetet sehol sem viszik ki a szobából. E szokásnak két változata van. 1. A halott ágya alá söprik a szemetet (Mexikópuszta, Süttör, Kapuvár, Garta, Hövej, stb.) – 2. Kisöprik a szobát, de a szemét a lapáton marad valamelyik sarokban (Lövő, Földsziget, Mihály, stb.). Néhol a szemét lapáton a halottas ágy alatt marad (Sarród), vagy nem hagyják lapáton, hanem "zsompor"-ba teszik. (A zsompor kis fonott kosár, melyben lisztet szoktak tartani.) (Osli.) Temetés után a zsomport a szeméttel együtt elásták. – A lapáton, vagy a halottas ágy alatt levő szemetet szintén csak a temetés után vitték ki és ugyancsak elásták. "Addig még egy porszemet sem viszünk ki a szobából" (Sarród). Amikor megkérdeztem, hogy mi az oka e szokásnak, Mihályiban ezt felelték: "Mert azon a földön, amit összesöpörtünk, és a poron már angyalok jártak; aztán Karácsony napján sem visszük ki a szemetet." – "A szemetet a halottas ágy alá söpörtük kuporba, amennyi volt, és csak a temetés után vittük ki a szobából; mert abban a szobában sok minden történhetett, amit mi nem láthattunk és nem tudhattunk" (Kapuvár).

Amikor a beteg haldokolni kezdett, bezárták az ablakot, ahol volt függöny, el is függönyözték. Elkészülve a halott mosdatásával, öltöztetésével, felsöpörték a szobát, meggyújtották a gyertyát és kezdetét vehette a virrasztás. Az asztalon az egyik sarokban szenteltvíz volt, feszület, gyertya és fenyőág. Az előénekes és társai előtt meg kancsó bor és kenyér állott. (A borhoz egy, maximálisan négy poharat tesznek.) "A bort senki sem itta, csak megkóstolta" (Lövő). – "Megszegett kenyeret és bort tettek az asztalra, de senki sem kínált... a virrasztás elején hozták be, s akik ott voltunk az asztalnál, éneklés után vágtunk belőle egy falásnyit, és ittunk rá egy kortyot... Régen tudtuk az illendőséget, és a többiek közül is, ha jött valaki az asztalhoz, egy keveset vágott belőle, s csak egy kortyot ivott" (Petőháza). – Meglepett, hogy e túlnyomó többségében katolikus vidéken milyen sokszor találkoztam a két szín alatt való áldozás e formájával. Hiszen a római egyház már a XIII-ik században áttért az egy szín alatt való áldozásra. E szokásnak tehát nagyon réginek kell lennie, és legkésőbb a XVI-ik században, a reformáció hatása alatt terjedhetett el. Mikor megkérdeztem, tudják-e, mit vesznek magukhoz a kenyérből harapásnyit törve vagy vágva és a borból egy kortynyit hörpintve, azt felelték: a bor Krisztus vére, a kenyér Krisztus teste. (Kapuvár, Fertőszéplak, Sarród, Osli, Babót, Egyed, Vadosfa, Hegykő, stb.) Más községekben ott volt az asztalon a kenyér és a bor; használták, de értelmét már nem tudták. (Földsziget, Fertőhomok, Hidegség, Petőháza, stb.). "Régen az előénekesnek kenyeret és bort adtak, – néha tört belőle és ha kiszáradt a torka, ivott. Csak az előénekes kapott bort és kenyeret, a többit nem kínálták (Zsira). A kenyér és bor szimbólumát ismerték. – "Előidőkben megszegett kenyeret és bort tettek az asztalra... nem tudnám megmondani, mért. Ma már rövid a virrasztás... csak elmenőben kínálnak" (Sopronhorpács). – "Kenyeret, bort adtak, pálinkát is gyakorta, de a pálinkaivással elromlott a virrasztás és ezért 1937-től abbahagytuk" (Agyagosszergény). – "Bor volt az asztalon, de kenyér nem volt" (Sobor). – "Csak borral kínáltak, de éppen csak egy kicsikét illett inni" (Chernelháza, Damonya). – Mihályiban megszegett kenyeret, az asszonyoknak boltban vásárolt édes pálinkát, a férfiaknak pedig tiszta fehérre főzött szilvapálinkát adtak. "Hallottam arról, hogy a szomszéd falvakban kenyeret és bort szoktak az asztalra tenni, de ez nálunk azért nem volt szokásban, mert Mihályi nem bortermő vidék." – Ha két este tartott a virrasztás, a második este kalácsot adtak. – Simaságon, Fertőszentmiklóson, Pinnyén, Bő községben nem ismerik a bor s kenyér szokását, csak öreg nagyszüleiktől hallottak róla. Azok még tudták a bor és kenyér jelentését, de ők maguk inkább már abban hittek, hogy "azért kell ezeket az asztalra tenni, hogy ha hazajön a lélek, ne éhezzen." Ezekben a községekben csak gyertya és feszület áll az asztalon.

Szerepel itt-ott a "kínálgató" is. Sarródon a család egyik nőtagja kínálgat. Ha sokan vannak, lehet két-három kínálgató is, ki a szobában, ki a konyhában. A kenyér felszeletelve egy tálcán van, abból mindenki vesz egy falatnyit és bort is isznak egy kortynyit. – Röjtökmuzsajon csak akkor kínáltak, amikor vége volt az éneknek s imának. – Hegykőn már az első éneknél elkezdték a kínálást és tartott a virrasztás végéig. Újabban, azaz kb. hatvan év óta pálinkát kínálnak, amikor az illető elmegy a házból, vagy süteményt, kalácsot, pálinkát a konyhában. Legtöbb helyen a kínálgató addig senkit sem engedett el, amíg az ajtóban egy teli pohár bort ki nem ivott. Rendszerint szülő, testvér, egyszóval igen közeli hozzátartozó szokott kínálni.

Bár az a néhány szokás, amelyet elmondandó leszek, nem tartozik a virrasztóhoz, mégis felemlítem őket, mert arról szólnak, hogy végleg eltávozottnak csak akkor tekintik a holtat, amikor már eltemették. Vadosfán, Egyeden megáll a temetési menet a templom, egy- egy jóbarát, rokon háza előtt. Szólnak is a halotthoz: "Most megyünk el a templom előtt, tudod-e..., most megyünk el a komád háza előtt, tudod-e?" stb.

Mikor kiviszik a gazdát és az udvarra ért a menet, a család egyik férfitagja "kifordítja" az állatokat az istállóban, hogy azok is lássák: temetik a gazdájukat. (Földsziget). – Ahol nem fordítják őket kifelé, legalább felállítják őket az istállóban (Kapuvár, Garta, Sarród, Szany). – Sopronhorpácson, ha meghal a gazda, dupla porciót kap a marha. Hövejen meg azért állították fel a marhákat, "mert ott aztán nem volt marhavész".

Virrasztáskor a rokonok, barátok, ismerősök nemcsak azért mentek el a halottat látogatni, hogy segítséget adjanak a "jó meghaláshoz", hanem azért is, hogy "megtiszteljék". A virrasztás, halott-látogatás jelentése tehát az, hogy a falu lakói a megholt előtt tisztességet tesznek.

A tor viszont, jelentése szerint, viszonozza ezt a tisztességtevést avval, hogy a halott (illetőleg annak nevében legközelebbi hozzátartozója) egy kis vacsorára hívja a temetés után mindazokat, akik az elhunytat haldoklása alatt meglátogatták és a temetésen részt vettek. Az ételeket illetően egyszerű volt a régi tor. Sajtot, kenyeret, bort kínáltak (Mexikópuszta, Kapuvár, Garta, Fertőszentmiklós, Hövej, Fertőszéplak, Sarród, Petőháza, Pereszteg, stb.). Az érett túrót, amikor már megerjedt, kis tejjel, vajjal, pálinkával, hagymával összegyúrták, – ezt hívták sajtnak. Legfeljebb ha dió (Süttör), írós vaj (Sarród) vagy kevéske törkölypálinka (Fertőszentmiklós) bővítette e lényegében azonos étrendet. Néha előfordult (Mexikópuszta), "hogy a téli világban, ha régi jó előimádkozó volt az illető, azt mondta, neki hús is kell; ha volt, adtak..." Sehol sem énekeltek, csak egy-két miatyánkot mondtak el. Inkább beszélgettek, megemlékeztek a halottról, aztán megköszönték a meghívást és hazamentek. – "Egyszerű, de elég vacsora-étel volt, kinek hogy tellett, s hozzá bor; de sohasem énekeltek, duhajkodtak, mert tudták, hogy torban tisztességesen kell viselkedni" (Osli). – Az egyszerű vacsora-étel alatt, mint Vadosfán is, – gulyást és kalácsot kell érteni. – Volt, hogy egy sonkát "megkövesztve" (megfőzve) tettek az asztalra és "puszta" (lekvár nélküli) kalácsot, de nagyon ritka, hogy disznót is öltek volna. Mihályiban negyven-ötven kilósat öltek: "Jó disznónak jó torja van", hozzá egy kemence kalács és valamennyi pálinka. – Itt sem énekeltek, csak csendesen beszélgettek s a végén így búcsúztak: "Adjon Isten néki boldog feltámadást... Most már csak hadd nyugodjék, – ti is törődjetek bele Isten akaratába..." Van község, pl. Garta, Földsziget, ahol modernizálódott a tor, és a temetés után újabban kocsmába mennek, s ott látják vendégül a rokonságot.

Amikor elhagyták a tor régi ételeit: a sajtot, kenyeret és bort (amelyből keveset ittak), elromlott nemcsak a tor, hanem a virrasztó szokása is. A tor elemei átkerültek a virrasztóba, ott is ettek-ittak, és így eltűnt a két összejövetel céljának lényeges különbsége: a tisztességadás a halottnak, majd kevés étel s komoly, csendes magatartás, hiszen a "halott vendégei". A halotti torból hamarább vált mulatság, de átcsapott ez a virrasztóba is, s ilyen módon értelmét veszejtve abbamaradt. Nem kellett, hogy a papok tiltsák el, mert maguk az öregebbek is nagyon elítélték az ilyen torozást. Ha a rítus elveszti értelmét, – mint jelen esetben is, – akkor először csökevénnyé törpül, azután pedig megszűnik egészen.

Az előénekes vezeti a virrasztóban az éneket. Valósággal hierarchikus rangja van; nála vannak a régi énekeskönyvek s füzetek, melyeket elődjétől örökölt s ő maga már fiatal korában avval készült e méltóságra, hogy régi füzetekből, ponyvákból, könyvekből kiírta az énekeket. Ezek között van néha olyan szöveg, melyet elődei írásában nem találtam meg, de sok az, amit magának különböző füzetekből összemásolt. Ilyen módon az Illyés könyv mellett az előénekes füzetei tartalmazzák tudományát. Jó előénekesnek több könyve s füzete van. Ha már megöregszik, akkor átadja a könyveit s füzeteit utódjának; ettől kezdve ő nem előénekes többé. Volt eset, hogy a fiatalabb előénekes vagy nem tudta, vagy csak bizonytalanul, gyengébb formában énekelte azt az éneket, melyet öregebb elődje jobban tudott. Amikor többeket énekeltettem együtt, rögtön kiderült, ki a jobb. A volt előénekes csak húzódozva, nehezen vállalta az új előénekes jelenlétében az éneklést. Odaszólt hozzá: "Énekeld te, hiszen most te vagy az előénekes..." Ahol az előénekesnek még megvan ez a különleges rangja ott sok minden áll rajta; ha hagyomány-őrző, akkor sok régi éneket tud, ha pedig halad a korral, akkor ezek helyett az újabb szentimentális énekeket, "közkedvelt" kántor-csinálmányokat, búcsúkon hallott idegen dallamokat veszi elő. Egyszerűbb a helyzet, ahol virrasztóban nemcsak az előénekes, hanem a többi virrasztó-asszonyok is énekelnek. Több öregasszonynak több régi dallam maradt meg memóriájában és ha az egyik elkezdi, belekap és folytatja a többi. Bár ilyenkor is előfordul, hogy elhagyják, mondván: "Énekeld csak te, ez a te éneked..."

Az előénekes előadásmódja nem különbözik a többi énekesétől. Nem énekel előre egyes sorokat. Nem is mindig a legszebben koloráló öregember vagy asszony az előénekes. Mint fentebb már mondtam, szinte hierarchikus rangjával csak az a kötelesség jár, hogy neki kell legbiztosabban tudnia az éneket és neki kell kezdenie. A többiek már a második- harmadik szónál vele együtt folytatják.

Sajátságos, hogy az öregek csak könyvből, füzetből énekelnek, enélkül szinte nem is tudnak énekelni. Még ha kívülről tudják is a szöveget, eltévesztik a dallamot, ha nincs előttük betű. Amikor egyikük házánál összegyűltünk, hányszor kellett egy-egy öregasszony pápaszemiért és írásaiért elküldeni valakit, mert enélkül használhatatlan volt. Időközben közismert szövegbe kezdettünk. Folytatta, sőt két verset is elmondott szóban, de amint énekre került a sor, elvétette a dallamot is. Könyvével, füzetével kezében valami biztonságérzés fogta el. Hiába kérdezgettük, tudja-e ezt vagy amazt a szöveget, először megkereste füzetében, ujjával bökdöste a sorokat, olvasta, morzsolta a szavakat, és csak akkor felelte: ezt tudom, s csak ezután fogta énekre. Világi éneket csak könyv nélkül énekeltek. Sajátságos e különbség. Világi dallamoknál megmaradtak az írásnélküli, szóbeli hagyománynál, egyházi énekeikben viszont ragaszkodtak az íráshoz. Pedig kottát nem ismernek, a régi kottaformákat még kevésbé. A szájhagyomány tehát a dallamot őrzi, míg a szöveghez kell nekik az írás támasztéka.

A szóló-ének és a közösségi ének előadásban különbözik. Sokan nem cifráznak, nem rakják meg annyi díszítéssel és nem énekelnek olyan "rubato", mint egy-egy kiváló öreg énekes. A jó előadás inkább hajlik a rubato felé, mint a lassú, egyenletes együttes ének, amelyik tartja a tempót is, ritmust is. Minden ritmus biztosabb, ha többen és lassabban éneklik. Tekintettel arra, hogy a dallamokat nem a virrasztóban jegyeztem fel, igen gyakran gyorsnak éreztem tempójukat. Ilyenkor megkérdeztem: "Mindig ilyen gyorsan szokták énekelni? Énekeljék úgy, mint ahogy a virrasztóban szokták." – Erre mindig mindnyájan lassúbb tempót vettek. Általában az öreg énekesek tempói lassabbak, mint a fiatalabbaké. Oly esetben, amikor a fiatalok (60-70 évesek) nem ismerték a régi dallamot, de többször hallották jelenlétemben attól az idősebbtől, aki elénekelte nekem a szöveg néha húsz versszakát is, – eltanulták tőle a dallamot. Amikor aztán ők is énekelni kezdtek az idősebbekkel együtt, a tempó észrevétlenül gyorsulni kezdett.

A dallamokról nem sok a mondanivalóm. Maga a gyűjtés elrendezése, amelyből kitűnik, hogy melyek a gazdagabb dallam-családok, a partitúra-alakban közölt dallamok, – (a gyűjtött anyag és az alája írt régi, énekeskönyvbeli alakja), – úgyszólván maguk helyett beszélnek. Nem tiszta népzenét, paraszt-zenét talál az olvasó ebben a kötetben. ha azt mondom: folklorizálódott zenetörténelem, úgy érzem, néha azt is mondhatnám, hogy zenetörténelemmé vált folklore. A históriás éneket pl. műdalnak kell tekintenünk, hiszen ismerjük szövegíróját, sokszor a dallam szerzőjét is. Mégsem ilyen egyszerű a históriás-ének kérdése. sokkal több különböző régi népdal-elem van benne, mint hinnők. A históriás-énekek stíluskritikai feldolgozását sem végezte el még senki Amíg ez meg nem történik, bizonyos fokig a sötétben tapogatódzunk.

E kötet anyagközlés, amelyben ilyen is van, olyan is van. Elsősorban virrasztó-ének van benne. Találunk benne Mária-éneket, adventit és nagyböjtit is. A nagyböjti éneket természetüktől fogva könnyen kerülhettek a virrasztó-énekek csoportjába. A Mária-énekeknél megkérdeztem, hogy nem szokták-e ezeket Mária-ünnepen énekelni, s ha igen, miért éneklik virrasztáskor is. A felelt mindenütt ugyanaz volt: "Mária közbenjárhat, könyöröghet, hogy a lélek megmenekedvén a gonosztól, az Úr elé juthasson s ott nyugalomra találjon." – Nem hiányzanak a karácsonyi pastorellás elemek sem. Sokszor bizony nagy az ellentét a pastorellás dallamsorok és a tragikus szövegek között. Nemcsak egész gregorián mondatokra találunk, hanem vannak olyan taktusnyi, esetleg rövidebb részek, amelyek legalábbis gregorián- szerűek. A stílust illetően, dallamok és szövegek ünnepkörhöz való tartozása szerint is sokrétű az anyag. Közölnöm kellett azonban valamennyit, mert virrasztóban énekelni szokták őket, mépgedig nem egy, hanem igen sok községben. Oly énekek, melyek szerepük szerint nem virrasztók és csak egy községben egy énekes szerette meg s kapta fel, énekelvén virrasztáskor is, – természetesen nem kerültek gyűjteményembe.

Koruk és származásukat illetően is sokfélék e dallamok. Középkori énekektől a XVI. század históriás énekein át, a múlt század és az utolsó évtizedek új magyar népdal-formulákat s újabb népies műdal-elemeket tartalmazó kántor-csinálmányaiig, mindenből adok példát, – még a németes darabokból is, melyeket a Zell-i búcsúk alkalmával tanultak el.

Gyűjtésem célja az volt, hogy mentől több ismeretlen régi dallamot jegyezzek fel, és e mellé azokat a szintén régi énekeket, amelyek gyakori, sok változatban való előfordulása megmutatja e vidék zenei jellegzetességét. Egészen bizonyos, hogy a közölt dallamok egy jó részét másutt is, sőt egy csoportját az egész országban éneklik. Meggyőződésem azonban, ha hasonló módszerrel írja majd fel valaki azokat is, ki fog derülni, hogy a virrasztó-énekeket illetően miben hasonlítanak és miben különböznek az ország néprajzi tájegységei.

Sem teljes falu, sem teljes megyei monográfiát nem adok, azaz nem közlök minden egyes darabot, amelyet énekelnek, sem pedig azt, hogy pontosan hány faluban éneklik a lejegyzett dallamokat. Efajta munkához nékem s munkatársaimnak nem három esztendő, de sokkal több idő kellett volna. Az eredmény pedig nem érte volna meg a fáradságot. Hiszen az utolsó esztendőben már a 80 éven felüli öregemberek s asszonyok után jártunk, mert rájöttünk arra, hogy igazán régi anyagot csak e korosztály még néhány tagjától várhatunk. E gyűjtésről elmondhatom, hogy a huszonnegyedik órában végeztünk. Voltak öregek, kik a gyűjtés három éve alatt elhaltak, pedig tudtak volna még ismeretlen régi anyagot énekelni. Voltak olyanok egy-egy kemény tél, avagy betegség után, akik annyira elgyengültek, hogy gyűjtés szempontjából hasznavehetetlenekké váltak. A szemünk láttára mentek el énekeseink, kiktől már gyűjtöttünk előzőleg anyagot, s haláluk becsapta orrunk előtt az ajtót; – mi meg elszomorodtunk nemcsak halálán, hanem azon is hogy mi mindent vitt el magával a sírba. Hányszor hallottuk: "Jöttek volna 5-10 évvel ezelőtt, akkor még élt X., aki tudta ezeket az énekeket..." Aki a kötet régi dallam-anyagát alaposabban megvizsgálja, látni fogja, mit jelent akárcsak egy-két dallam elvesztése is. A 262 közölt dallam a régi Sopron megyei virrasztók igaz és részletes képét iparkodik az olvasó elé vetíteni. Gyűjtésünknek ez volt a célja.

Örömünkre volt, hogy több XVI-XVII. századbeli éneket találtunk meg a nép ajkán. Van közöttük olyan, melyről kétségtelenül megállapítható, hogy XVI. századbeli históriás- ének élt át évszázadokat. Híven megőrizte a nép. Több van olyan, amelyik nem már ismert históriás-ének, vagy annak változata, hanem úgy szövegében, ritmusában, mint dallam- vezetésében, erősen históriás-énekekre emlékeztet. azt mondhatnám, hogy olyan dallam és mégsem az. Veszélyesnek tartok minden kísérletezést, amely nem kimutathatóan a szerkezet, forma és dallam-vonal alapján akar dallamot azonosítani. Minden ilyen kísérlet ingoványos területre vezet, amelyben eltévedhetünk, elveszhetünk. Kétségtelen azonban, ritmusképletében, egy-egy vers-sor motívumában több dallamunk hasonlít a XVI. század históriás-énekeire.

A formák és dallamok vizsgálata közben gyakran találunk rokonságot különböző szótag-számú dallamok között. Így pl. az ebergőci "Kemény sors alá vett..." és a peresztegi "Minden keresztények", – az eltérő kadenciák és a különböző szótagszám ellenére is – rokonai egymásnak. A vitnyédi "Ím látod, a halál...", a peresztegi "Serkenj fel álmodból", a Cantus Catholici "Leborulva áldlak" és a Hofgreff énekeskönyv Holofernes Históriája egy családba tartoznak, amelyek azonosak, de mégsem pontosan azonosak. Helyesebb tehát stílus- családokról beszélni, mert e stílus-adta család dallamai, egy része annak a dallam-készletnek, amelyről fentebb szólottam. Könnyen megfigyelhető, hogy egyes dallamok miként használják fel, csoportosítják és olvasztják össze egymás motívumait. Így van ez a höveji és a csornai históriás-típusú dallamoknál és így van a "Boldogasszony Anyánk" jellegzetes első sorával is, amely a hidegségi "Ó világi gyarlóság" és a "Harc ember élete" első sorával azonos. Ez utóbbi közös dallamsor azt bizonyítja, hogy a "Boldogasszony Anyánk" első sora feltétlenül élt már akkor is, mielőtt az egész dallam közkedvelt lett volna. Ha megkérdeztem az énekest, az felelte: "Ez más" – vagy – "Hát egy kicsit hasonlít, de más ének." Azt mondhatjuk tehát, hogy e régi dallamokban motívum-készletüket elég szabadon variálták, elsősorban talán a szöveg szótag-száma szerint, de itt-ott kadenciákat is változtattak. Ez a szabadág, a variáns-képző képesség a szájhagyomány útján örökölt dallamok – népdalok – egyik alapvető jellegzetessége. A virrasztó-énekekben meglevő történeti énekekkel tehát ugyanolyan spontánsággal él a nép, mint a világi dallamokkal élt. Így lehetett ez régen is és meglehet, hogy ez is egyik oka annak, hogy így évszázadokon át megmaradhattak népi használatban.

Szólani kell Tinódi 11 szótagú képletéről.
Gyűjtésünkben több is van belőle olyan, amely szinte Tinódi-változat. A régi magyar népdalok szép és jelentős csoportjának ugyanez a ritmus-képlete. Vajon nem a népzenéből vette-e e ritmus-családot Tinódi? A kérdést zenetörténészeink vizsgálják meg jól s döntsék el, hiszen népi és egyházi népénekeink kapcsolatára, s ami talán még fontosabb, népzenénk bizonyos dallamai kormeghatározására vethetnének fényt.

Áttekintve gyűjteményünket, úgy látom, mintha a XVI. században már meglett volna az a dallamkészlet, azok a sajátságos ritmus- és dallamelemek, amelyekből a históriás-ének írók merítettek. A kisebb tehetségűek hasonlítanak egymásra és kevés változással használják a nagy dallamtartalékot, de a nagyobb tehetség, az igazi egyéniség, mint pl. Tinódi Lantos Sebestyén, kiemelkedik közülük.

Arról beszélek, hogy gyűjteményem egy része históriás-ének stílusú. A XVI-XVII. századból eredő utat egyrészt a zenei anyag partitúrában közölt dallami, másrészt a zenei jegyzetek bizonyítják. A virrasztó énekek világi kapcsolatainak kimutatása és stíluskritikai feldolgozása már nem folklorista feladat. Ezt a munkát zenetörténésznek kell elvégeznie.

Nem nehéz arra a kérdésre válaszolni, miért éppen a virrasztó-énekekben találtak menedéket a históriás-énekek vagy stílusuk sokszor megállapítható maradványai. A históriás- énekek jelentékeny része, a XVI. században, bibliai történet. Az 1879-es évek virrasztó nemzedéke pedig láthatóan szerette a moralizáló énekeket. Nem bánta, akármilyen hosszú, nem unta meg sohasem. Ének közben meg-megállottak, s magyarázták a szöveget. nemcsak értelméről beszéltek, hanem a bibliai királyok, makedóniai Nagy Sándor, számukra idegen földrajzi elnevezések, stb. ragadták meg fantáziájukat. Szeretik ezen kívül a változatosságot. Könnyen váltanak át a 8–10–12-es szótagú versekre. Világos tehát, hogy e nem hivatalos egyházi dallamok és szövegek a legjobb helyet a virrasztó-énekekben találták meg. Hitbeli hagyomány a virrasztás, amelyben nem vesz részt, azonban sem a pap, sem a kántor, tehát dallamait és szövegeit semmiféle hivatalos előírás szerint nem bírálták el. Illyés gyűjteményét is azért szerették meg, mert zsoltár is, halotti ének is van benne, – változatos – és a fentebbi okok miatt kedvükre való. Nem véletlen tehát, hogy éppen Illyés kötete forgott oly sokáig közkézen, és nem véletlen az sem, hogy éppen e réven maradt reánk ennyi régi dallam. Különösképpen nem az, ha tudjuk, hogy az Illyés kötetében talált szövegeket nem mindig a kötetben talált dallamokra, hanem más régi dallamokra is énekelték.

A XVIII. század-végi és a XIX. század-eleji kántor-könyvek nem segítettek gyűjtésemben. Említésre méltó egy nagycenki és egy sarródi kántor-könyv. A valamikori sarródi kántor minden éneket 3/4-ben írt le, annak ellenére, hogy a könyvében szereplő dallamokat sem Sarródon, sem másutt nem énekelték soha 3/4-es ütemben. A nagycenki kántor-könyv írói használnak a 3/4-es ütemen kívül 4/4-es ütemet is, de amint összehasonlítottuk lejegyzésüket a még élő dallammal, láttuk, hogy e lejegyzés hibás.

Vannak gyűjtésünkben dallamok, amelyek a legújabb katolikus ének-gyűjteményben, a "Szent vagy Uram"-ban is előfordulnak. Sehol sem jegyeztem fel egyetlen olyan dallamot sem, melyet az énekes ebből a gyűjteményből tanult. Azoktól, akiknek megvolt a "Szent vagy Uram", nem gyűjtöttem. Evvel nem a kitűnő, gyakorlati használatra szánt énekeskönyvet bírálom, melynek nagy érdeme, hogy a régi magyar forrásokból merített. – Olyan módon tudtam csak követni a szájhagyomány töretlen vonalát, ha nem vettem figyelembe a régi anyagot tartalmazó újabb énekeskönyveket. Ha nem így tettem volna, már nem "survival"-t, hanem a "revival"-t gyűjtöttem volna össze.

Meglepően sok 5/8, 7/8 stb. páratlan ütemű dallamot talál majd az olvasó e kötetben. Ismertük e ritmust népzenénkből, de sehol és sohasem került elő ilyen nagy mennyiségben. A szóló-énekes rubatóiban nem volt pontos. De amint több öregasszony lassan énekelte a dallamot, az 5/8-os taktus-érték kezdettől végig pontosan megmaradt. Több strófát énekeltek így végig minden ingadozás nélkül. Ha olyan öregasszony énekelte szólóban, aki nem díszített, vagy csak kevés és pontosan meghatározható ornamentumokkal élt, – az is végig tartotta a páratlan ritmust. Igen gyakori a jambikus dallam is. Népzenénkben nemegyszer fordul elő, sőt, azt hiszem, ha újra revidiálnánk a lejegyzéseket, talán több volna, mint gondolnók. E jambikus dallamokban is sokszor benne van az 5/8. Ha hat szótagú a sor, akkor az első négy szótag két jambust tartalmaz, az utolsó két szótag jambusa után meg gyakran 2/8 szünet következik. Az ilyen sor összesen 11/8 értékű: 6+5 nyolcadra oszlik. A szüneteket mindig beleszámítottuk a ritmusértékbe, mert ezek – ha a lélegzetvétel kedvéért vették is, – szabályosan váltakoztak olyan sorokkal, amelyekben nem vettek lélegzetet.

Azoknak az énekeseknek dallamait, akik erősen koloráltak, magnetofonszalagra vettük, s az arról készült lakk-lemezekről jegyeztük le. Az egyszerűbb, azaz nem rubató- ritmusú dallamoknál nem használtunk magnetofont. A nyolcadot szabályos két tizenhatodra, ritkábban triolára bontó díszítés oly tisztán hallható, hogy lejegyzése nem okoz semmi nehézséget. Ez a díszítési mód kevés kivétellel változás nélkül mindig meg szokott ismétlődni minden versszakban. A Sopron megyei előadásmód egyik jellegzetessége. Így van, ha szólóban énekel valaki és így van, ha csoport énekli.

Magnetofon használatára részint nem volt szükség, részint nem is igen lehetett használni: a rossz utakon való szekerezéstől, de még az autórázástól is többnyire elromlott a gép. Az egyenetlen áram, s az ettől ingadozó forgási sebesség sokat torzított a dallamon. De nem használhattuk volna a 80 évesnél idősebb asszonyoknál s férfiaknál sem. Hangjuk oly gyenge, erőtlen és reszketeg, hogy egészen közel kellett hozzájuk ülnünk, különben nem hallottuk volna. Sokszor intonációjuk is bizonytalan volt, értve ez alatt, hogy sokszor nagy secundot, sőt előfordult, hogy kis tercet is estek a dallam végéig. Csak az segített, hogy az élő éneket hallva tudtuk, honnan kezdve esik. A dallamoknak sok a verssora. Ha arra kértem valamelyik öreget, hogy énekeljen el egy éneket, végigénekelte az összes strófákat, vagy húszat, harmincat. A dallam különböző pontjain kezdett el esni; a lejegyzés korrigálható volt és biztosan megállapíthattuk a dallam minden egyes hangját. Csak aki már lejegyezte hanglemezről gyűjtését, tudja, mennyit segít a helyszíni lejegyzés – az, hogy a dallamot helyszínen többször hallotta.

Axiómaként mondhatom ki, hogy gyűjteni annyit jelent, mint újra visszamenni ahhoz az énekeshez, akitől dallamokat gyűjtöttünk. Jelen esetben azonban ez volt a tudományos ellenőrzésünk is. Nincsen e kötetben olyan dallam, amelyet munkatársaimmal együtt, különböző gyűjtő-utakon, többször meg nem hallgattunk volna. Az énekesek fiatalabbja (a 60-70 évesek értendők ezalatt) aránylag könnyen s biztosan emlékezett vissza azokra a dallamokra, amelyeket már húsz-harminc év óta nem énekelt. Sokkal nehezebb dolgunk volt a 70-87 éves öregekkel, akik igen határozottan mondták: "ezt tudom" – de kb. ötven év távolságából, amióta nem énekelték, a dallam nehezen állt össze. Türelmesen kellett várni, amíg az egész dallam eszükbe jutott. Először csak az első sor, de előfordult, hogy a második sorban már elvétette és más dallamra tért át. Nem figyelmeztettük az ilyen tévedésre, mert nem volt rá szükség. Ő maga állt meg a harmadik sor előtt: "ez így nem jó". – Türelmesen vártunk, biztattuk, hogy gondolkozzék rajta, próbálgassa csak. – Ha már egyszer összeállott a dallam, akkor folyékonyan énekelte. Volt olyan ének, melyet negyvenszer is elénekeltek, de attól kezdve, hogy a dallam összeállott, többet lényegesen nem változtatott rajta. Egy-két hónap múlva, ha újra elmentünk hozzá, valami újjal fogadott: "Jutott ám eszembe valami." Munkatársaimmal meghallgattuk a már régebben lejegyzett dallamot, melyet ekkor is éppen úgy énekelt, mint ahogy először lejegyeztük. Különösebb, értékesebb dallamokat különböző időközökben három-négyszer is ellenőriztünk. Lényeges eltérést nem találtunk.

Munkatársaim: Tóth Margit, aki a zenei jegyzeteket írta és Dr. Dobozy Elemérné, Dr. Erdélyi Zsuzsa, aki a szövegjegyzeteket írta, minden gyűjtőutamra elkísértek.

Befejezésül köszönetet mondok mindazoknak, akik munkámban segítségemre voltak, különösen Ft. Kiss Géza úrnak, akivel együtt szerveztem meg gyűjtőutaimat, aki többször el is kísért, és így lehetővé tette, hogy szinte menetrendszerű pontossággal dolgozhassam. Megköszönöm Szabolcsi Bence, Csomasz Tóth Kálmán és Papp Géza tanár uraknak, hogy kartotékjaikat, jegyzeteiket rendelkezésünkre bocsátották és így énekeink történelmi kapcsolatainak felderítésében nagy könnyebbségünkre voltak.

Lajtha László